Filmajánló - FRIGHT NIGHT RELOADED

A Colin Farrell-rajongók pompomlány-csapata és a rettegés-fanatikusok klánja tudtommal izzadtra izgulta magát az 1985-ös évjáratú Frászkarika című horror-komédia újrájának premierjéig. Mivel jómagam is mindkét célcsoportba bőven beletartozom, szintén elfogultan, bár némileg szorongva vártam a nagy napot. Hülye vagyok, nem kellett volna. Azt kaptam, amire számítottam, sőt, jóval többet.

Engedjétek meg, hogy egy bekezdés erejéig szabadon eresszem a Farrell úrért nyáladzó, mélyre temetett visongó tinilány énemet. Colin olyan, mint a jó bor, ahogy „öregszik” (a szívtiprók ritka fajának képviselői esetében ez a kifejezés azért irtó hülyén hangzik…), egyre… khmmmm… szexisebb férfiállat lesz belőle. Komolyan, már azért megérte megnézni a filmet, hogy pár másodperc erejéig meggusztálhassam a nyitott ingből elővillanó nagyon nyami felsőtestét. A mosolya még mindig überHŰŰŰ, a sármja változatlanul ott van a szeren – úgy összességében bármikor odatartanám az artériáimat az általa megformált vámpírnak. És hé… ez a Jerry egyáltalán nem hasonlít az elődjére…

Nincs itt semmi szarozás, egyből belecsapunk a lecsóba, és csak úgy fröcsög a művér, in medias res egy mészárlás kellős közepébe csöppenünk. Na de kérem, 26 év az technikai fejlődéssel, szép arcú színészcsemeték és nagypályás aktorok kinevelésével, a közönség részéről egyre emelkedő tűréshatárral és perverz forgatókönyvírók dajkálásával töltött 26 kemény év… jogos és okos fogás, hogy egyből elhúzzák a néző orra előtt a mézesmadzagot. A kezdeti hirig után a képernyőre rágyógyult szegény fejemet sokként érte a kertvárosi idill és a helyi gimi hierarchiájának kötelező bemutatása, na de valahogy képbe kell hozni minket, hogy ezúttal Charlie-t a kölyökképű Anton Yelchin alakítja, a bögyös, immáron szöszke barátnő szerepében (a számomra még mindig jellegtelen) Imogen Poots tündököl, a belevaló anyukát pedig Toni Collette hozza tök jópofán. Külön öröm volt Charlie haverjaként viszont látni Christopher Mintz-Plasse nyomi fejét, bár nagyfogú barátunk igen rövid úton elvágja szegény kölyök nyomorult életének vékonyka fonalát. Mert jessssssssz, hamar feltűnik a főgonosz szerepében Colin Farrell – a frissen a szomszédba költözött Jerry konszolidáltan ezermesterkedik Mrs. Brewsternek, de úgy, hogy fél kézzel már tárcsáztam is a számát, hogy igazán megjavíthatná a rendetlenkedő villany-főkapcsolónkat (perszeeeeee, jó kifogás, hogy kedvemre meggusztálhassam a létrán pipiskedő hímördög formás hátsóját). 

De és viszont: a film NEM annyiból áll, hogy a hölgyeknek lehet ájuldozni a szépfiú mosolyától, a skacok meg izgulhatnak a barátnőre és közben azon törhetik a fejüket, hogy egy ilyen bombázó hogy a répába járhat egy ekkora lúzerrel (ezt a kérdést szerintem magában minden néző fel fogja tenni… logikai baki, az amcsi gimikben a dögös bige mindig a hátvéddel/csapatkapitánnyal jár, nem a pattanásait épp hátrahagyó senkivel – na de ez legyen a legnagyobb gondunk). A rendező, Craig Gillespie nem remake-et forgatott, hanem az eredeti anyagot alapul véve, szinte csak a karakterek nevét megtartva gyártott egy abszolút 2011-es vámpíros mozit. Van benne egy Stephanie Meyert cikiző kitekintős poén, amiért bónuszpuszit érdemel a stáb, de kábé ennyi a paródia, most sokkal inkább a horroros szál dominál. Az új Jerry nem várja meg, míg behívják, hogy megcsócsálja a szűzlányok nyakát. Ő sztriptíztáncosokból nassol, és ha nem hívod be… nos nem vacakol, felrobbantja a pecódat, mert akkor nem kell az invitálásig ráncosodnia. Megléptél előle, mert olyan magas mázlifaktorral születtél, hogy csajostól-mamistól megúszod, ha rád omlik a ház? Nem gáz, a vámpír kitartó vadász, az amcsi filmekben szinte kötelező autós üldözés ezzel kipipálva. Bár, azt itt és most kell megjegyeznem, hogy Jerry sziszegős-morgós hisztije némileg aláássa a látványos kollégák szó szerint pofásra sikeredett munkáját… 

Aki ismeri az eredetit, az már biztos elcsodálkozott, hogy „de mi van Peter Vincenttel”? Nos, a figura most egy beszívott-lőtt-fújt, beképzelt, seggfej, ámde nagymenő bűvészként köszön vissza David Tennant abszolválásában. Egyet azért el kell ismernem: szívesen játszanék múzeumosdit a kérójában, lenne ott mit megtapizni! És ha már a „nagy elődöt” emlegettem, akkor el kell mondanom, hogy a diszkós jelenetet hál’istennek megtartották, annyi különbséggel, hogy 1. sokkal pofásabbra és 2. sokkal erotikusabbra sikeredett. Bár lehet, hogy most megint csak a Farrell-fan kacsintott elő belőlem…

Lényeg a lényeg: az amcsi és/vagy vámpíros filmek scriptes bibliájának idevágó passzusa értelmében meg kell menteni a lányt, amire Charlie és a gerincét menet közben valahol megtaláló Vincent olyan felszerelésben érkezett, hogy menten leköptem kávéval a monitort. RÖ-HE-JES. Jahh, kérem, lehet ez volt a vígjáték-szál! Mindenesetre azt azért a díszletes és látványos kollégák számlájára kell írni, hogy a vámpír odúja elég baljóslatúra sikeredett – csupa félhomály, vagy éppen vaksötét zugok, Jerry léptei alatt dübögő-recsegő fapadló, titkos átjárók, beépített börtöncellák, „családi pince”… Az utolsó negyedórába tényleg apait-anyait beleadott mindenki – az újdonsült „kommandósok” lődöznek, karóznak (…zseblámpával cseszik szét a retinádat ………………), Drakula menyasszonya átmegy kurvoidba, Jerry meg előadja a vámpír-keresztapa és a zombigyáros kombinációját. Ez viszont nekem személy szerint külön tetszett, a mai vérszívók már annyira az internetkorszak gyermekei, hogy eszükbe sem jutna sáros földdel összebarmolni a márkás öltönyüket és a Jimmy Choo-jukat… De most komolyan, rettentő kreatív módon csavargatják meg a vén kardfogú tökeit, 400 évnyi tapasztalat ide vagy oda – újabb puszi a stáb hasára. Ugyan a halálhörgést túllihegték, de jár az a nyelves csók a hírónak. A padló szétlődözéséért is, szintén ötletes megoldás volt, úgy érzem, az ijfú Charlie-nak és a megtért bűvésznek van jövője a vérszopó-kifingatás kényes szakmájában. Szóval, összefoglalva. A rendezőre már nem csak a Plasztik szerelem (2007) című munkája miatt fogok emlékezni. A díszletes és látványos stábot illeti a dicséret a gótikusba oltott modern fílingért. A forgatókönyvíróknak a pár nagyonnnhülye és nagyonnnbéna mondatuk ellenére is jár a „mégiscsak pislákol a remény szikrája Hálivúdban” című különdíj. A szereplők megtalálták azt a vékony határvonalat az önirónia és a vérkomoly (hehe…) színészkedés között, ami ebben a műfajban mindenképpen erény. Colin Farrell pedig… hát… ő Colin Farrell. (Hú, de elmés voltam… de ezt a delejes vigyorral megeresztett mondatomat az igaz fanoknak nem kell magyarázni. XP)

Nem azt mondom, hogy ez lesz a következő nagy nyertes a soros Oscar-gálán, sőt még csak azt sem, hogy valami eget rengetően új dolgot tett le az asztalra, parázni meg aztán végképp nem fog tőle senki, mert ennél már edzettebbek vagyunk, mit nekünk egy kis málnaszörp. De a neovampirizmus unalmas kliséitől való megcsömörlésem után én igenis élveztem. Remélem, ezzel más is így lesz.

Ja, és aki rájön, hogy a vámpírok mióta esznek almát, az megkapja a Nyssa-féle békenóbelt.

-Nyssa-

Könyvajánló - SZEX, VÉR ÉS NEKROMANCIA FELSŐFOKON

Hosszú évek óta ugyanaz a válaszom a „ki a kedvenc íród?” című klasszikus randi-kérdésre: 

Laurell K. Hamilton. Tekintve, hogy immár ki tudja, hányadik alkalommal, de most is épp az Anita Blake, vámpírvadász című sorozatának egyik kötetét nyúzom, gondolom nem lesz meglepő, hogy ezen írás a 48 éves, biológia és irodalom szakot végzett arkansasi anyuka és a természetfölötti lények nagy szakértőjének ingyen reklámja lészen. Azok, akik minden körülmények között ragaszkodnak ahhoz, hogy a realitás talaján térdepeljenek, szerintem inkább még most köszönjenek el békében. Akik viszont nyitottak egy olyan világra, ahol a vámpírok, likantrópok, boszorkányok, nekromanták, zombik, démonok, szellemek, dzsinnek és a mostanában divatos horror-lények egyéb képviselői úgymond a „fényben járnak”, de legalábbis a társadalom „teljes jogú tagjai” (köhömm, na persze, anno a feketéket is ezzel kábították, hogy aztán egy nem is olyan eldugott sikátorban agyonverjék őket…), azok nagyon jó helyen járnak, olvassanak csak tovább. A sorozat nevéből kikövetkeztethető, hogy a főhős egy Anita Blake nevű nőci. A fülszöveget elolvasva megtudjuk, hogy halottkeltő (a gyengébbek kedvéért: zombikat parancsol elő a sírból jó pénzért), bejegyzett vámpírvadász és a rendőrség „szörnyszakértője”. Nagy kaland, mostanában divatnak számít, hogy filigrán, bájos színésznők verik ki még a sz*rt is jól megtermett pasikból, horrorfilmek esetén pedig Jessica Biel óta tudjuk, hogy mezítlábas halandó létére egész jól megállja a helyét Penge mellett, ami a vérszívók aprítását illeti. Bevallom, hogy amikor egy főiskolai csoporttársam ajánlotta a sorozatot (akkor még csak 4 kötet jelent meg magyarul, jelenleg 16-nál tartunk és még jó pár várható), némi fenntartással nyitottam ki a frissen megvásárolt könyvet. Egy rövidnek mondható, kétórás vonatút során viszont magába szippantott az írónő LENYŰGÖZŐ stílusa és hihetetlenül kifacsart fantáziája! Ez az Anita nevű csajszi olyan, amilyen titokban a legtöbb kislány és fiatal nő lenni akar: önálló, kemény, eszméletlenül jó humorú, dögös és veszélyes – igazi bombázó. A körülötte legyeskedő pasik pedig… hát hogy is fogalmazzak… a még magunk előtt is elszántan titkolt vágyaink szobrász-faragta-testű, dögös, csábító, estébé, estébé… megtestesítői. 

Oké, adott tehát egy mélynövésű, de annál nagyobb mellényű, legtöbbször iszonyú dühös és Browning Hi-Power típusú kézifegyverét mindennél többre becsülő Hóhér, meg egy falka bugyirózsaszín álmainkból előszabadult pasi. Ez eddig max. egy Alkonyat-kategóriás gagyi és valami szoftpornó keverékére hajaz. Viszont, hála a rendőrségi szálnak, a mi Anitánk minden kötetben valami nagyon-nagyon véres és a testi épségére igencsak komoly veszélyt jelentő nyomozásban vesz részt olyan tevékenyen, hogy a zsaruk helyében én szaporán szégyellném magam, amiért egy kis seggdugó lekörözi a sokat látott és tanult közegeket. Hamilton kisasszony biosz-diplomájának és a St. Louis-i rendőrséggel való jó viszonyának hála, a helyszínelések és a bűntények részletessége a krimiírás istenségeinek legzseniálisabb munkáit is messze lekörözi – elsőre lécci! senki ne próbáljon semmit fogyasztani olvasás közben, mert ha azok közé az olvasók közé tartoztok, akik lelki szemeik előtt filmként pörgetik a leírt sorokat… hát, nem biztos, hogy megmarad bennetek a kaja.

Tehát van nyilván szerelmi szál (húúúú, de még mennyi!!! – egy idő után majd jegyzetelni kell…), van krimi, és tekintve, hogy a főbb szereplők mégiscsak vámpírok és különböző alakváltók (főleg farkas-, patkány- és leopárdemberek), a történetek csak úgy fulladoznak a mágiától. De a sorozat legnagyobb erénye számomra mégis Anita semmivel össze nem téveszthető humora. Itt van ez a pici, törékeny, csinos nő, aki néha tenyérbe mászóan rámenős tud lenni, ha életek forognak kockán és valami vaskalapos seggfej késlelteti a nyomozást, illetve aki mindig nála legalább 50 kilóval és pár évszázaddal idősebb rosszfiúkkal bombázik össze. Azt várná az ember, hogy csendben előveszi a stukkert és nokedli-szaggatót lyuggat belőlük. Persze meg is teszi, csak előbb hozzájuk vág pár olyan beszólást, hogy az olvasó a földön fetreng a sunyin támadó röhögőgörcstől. Mint említettem, Blake kisasszonynak HIHETETLEN humora van! A leggusztustalanabb helyszínelés, a legzűrösebb érzelmi perpatvar, a legveszélyesebb akciók kellős közepén olyan belső monológokat ereszt meg és/ vagy olyan vicces beköpésekkel lepi meg a többi szereplőt, hogy az már sokszor a szürrealitás határait feszegeti. Szó szerint haláli a csaj.

De hogy némi negatívumot is mondjak már: úgy kb. a nyolcadik könyv tájékán a sorozatban kezd erősen a hardcore szexjelenetek, a szerelmi sokszög és a természetfeletti katyvasz felé tolódni a hangsúly. Megjelennek a szexuális aberrációk, a bántalmazás számtalan olyan formája, amiről egy egészséges lelkivilágú ember normális esetben még csak nem is hallhatott, és a gyilkosságok is egyre embertelenebbekké válnak. A szó minden lehetséges értelmében szörnyetegekkel cimborálunk – és sok esetben nemcsak, hogy megértjük a mozgatórugóikat, bólogatunk az érveléseikre, hanem egyenesen megbarátkozunk velük és urambocsá! megszeretjük őket, a lelki sérüléseikkel, álmaikkal, vágyaikkal, félelmeikkel együtt. És arra leszünk figyelmesek, hogy ha ez az Anita nevű kis méregzsák valós személy lenne, megtiszteltetésnek éreznénk, ha mi is felkerülnénk arra a bizonyos „képes lennék ölni a védelmében”-listára.

Szóval, miért is ajánlom ezt a sorozatot? Mert a manapság divatos vámpíros témát egy egészen új oldaláról közelíti meg: bemutatja, hogy sokszor mi, emberek legalább olyan kegyetlenek tudunk lenni, mint maguk a természetfölötti rosszcsontok – sőt, hogy míg ők többnyire a túlélésért ölnek, a halandók közt vannak, akik szörnyetegeknek születtek. Mert Laurell K. Hamilton bebizonyítja, hogy társadalmunk képmutató, még mindig az előítéletek uralják az életünket, és sokszor teljesen normálisnak tűnő barátaink olyan látens fajgyűlöletet dédelgetnek magukban, hogy Hitler tapsikolva rázna kezet velük. Ajánlom ezeket a könyveket mindenkinek, mert a szereplői élő, lélegző, hús-vér emberek, és hála Anitának, ez a széria megtanít arra, mi az igazi barátság, mit jelent a feltétel nélküli szeretet, mik a valódi értékek, mi az, hogy zsigeri lojalitás – és hogy sosem késő változtatni az életünkön. Megmutatja, hogy az életben soha semmi sem pusztán fekete vagy fehér, hogy minden területen az a kellemetlenül zavaró szürke árnyalat dominál. És nem utolsó sorban az írónő fantasztikusan gazdag képzeletének szövevényes meséit bogozgatva lassan rájövünk arra is, hogy egy sarkaiból teljesen kifordult világban milyen nehéz is embernek maradni a szörnyek között. Ajánlom mindenkinek, aki már tudja, mit jelent élni, harcolni, szeretni és szenvedni. És nem utolsó sorban: nem fél szakítani a konvenciókkal.

-Nyssa-

Sorozatajánló - „Black Adder, Black Adder, he's very bad indeed…”

Egy ismert sorozatról szeretnék „pár szót szólni”, ez pedig a Fekete Vipera (The Black Adder). Az egyik kedvenc BBC sorozatom, és mostanában szereztem meg a forgatókönyvét, Ben Elton és Richard Curtis eléggé elborult elmék lehetnek. 2000 előtt láttam először, valamikor nyáron. Tudom mindig éjszaka sugározták, én pedig fenn maradtam és megnéztem, majd másnap kibeszéltem a nagybátyámmal. Ő volt az, aki a filmszeretetet elültette bennem. Visszatérve a sorozatra, tartalmát tekintve, az angol történelmet tekinti végig teljes aprólékossággal, a középkortól az első világháborúig. Szerkezetét tekintve: huszonnégy epizód plusz egyéb különálló részek. Most már végre kitérek a valódi mondandómra és arra, hogy miért a legjobb. A klasszikus, fekete (abszurd, szürrealista, dadaista) humorból építkezik mindezt úgy, hogy a saját történelmét parodizálja ki, helyzet- és szövegkomikumokon keresztül. Ezen felül a tudományos dolgokat is viccesen adják elő, tehát ez egy intellektuális sorozat. Mindezeket a legkevésbé történelem-hűen, de a néző számára teljesen hitelesen tálalják. A felsoroltakat megkoronázza az a tény, hogy a legnagyobb angol humoristákat sorakoztatják fel: Rowan Atkinson, Stephen Fry, Tony Robinson és végül Hugh Laurie; a női oldalt egymaga képviseli Miranda Richardson. 

Akárki akármit mond, Mr. Atkinson legjobb szerepe „Vipcsi”, a magyar szinkronban így hívja I. Erzsébet Viperát. Érdekes, hogy sokan, köztük én is, Rowan alakítását dicsérik, holott ő maga nem szeret játszani. A jelleme ebben a sorozatban sokkal komplexebb, mint a Mr. Beanben. Egy hideg, metsző logikával rendelkező férfit alakít, aki gyengeelméjűekkel van körülvéve (ők mindig a feljebbvalói). Az intellektuális felsőbbségét mindig érezteti is az érintettekkel, természetesen azok ezt nem fogják fel. A komikumok jelentős része egy meghatározó szálra vezet, mégpedig arra, hogy „Edna” (Edmund) uralkodó akar lenni. Valójában azért, mert a legelső rész végén három boszorka ezt jósolja a számára. Kérdés, hogy miért pont neki, és hogy mindez valóra válik-e, akit érdekel, tekintse meg a millenniumi kiadást.

Baldrick szegénykém meg olyan buta, hogy az már tényleg fizikálisan fáj („Főnök van egy ravasz tervem…”, itt már lehet tudni, hogy jó nem fog kisülni a dologból). Voltaképp az elején még nem olyan buta, az évek alatt válik azzá, a végére már cinikus is, csak a „gazdája” ezt nem érzékeli. Stephen Fry, pedig a LEGNAGYOBB angol humorista, nem voltak a sorozatban annyira domináns szerepei, viszont emlékezetesek. Laurie pedig a House és nem House rajongóknak egyaránt kötelező. Ez a férfi egy igazi tehetség. Mikor a félbolond régensherceget, Györgyöt játssza valami eszméletlen, de a legjobb jelenete, amikor a negyedik évadban nőt alakít, az a mozgás, az a mimika, az ember elhiszi, hogy tényleg egy „Primadonna”.

Természetesen itt is van magyar utalás, mert az apja akaratából Vipera kénytelen megnősülni, a rész végén egy magyar hercegnőt vesz el, Leiát. Végül el szeretném mondani, hogy szórakoztató szófordulataival, humoros történelmi utalásaival és fantasztikus karakterválasztásával, illetve jellemfejlődésével, a Fekete Vipera a világ talán legjobb sorozata. Aki látott belőle pár részt az a rajongója lett, természetesen velem sincs ez másképp.

-Ildikó-

Filmajánló - The Boat That Rocked

A Rockhajóról szerintem biztosan állíthatom, hogy a kedvenc filmem. És nem azért mert olyan zseniális fordulatok vannak benne, vagy mert olyan művészi, nem is lehetett nagy ördöngősség a színészek számára sem a szerepeket eljátszani, nincsenek benne bonyolult jellemek sem. Egyszerűen csak azért imádom, mert mindig felvidít, és valahogy soha nem tudom megunni. Ha rossz kedvem van, ha unatkozom, ha jó kedvem van, ha tanulok, ha épp egyik zene se illik a hangulatomhoz, vagy ha csak simán hiányzik, megnézem. Azt hiszem a legjobban ezt a filmet azok tudják értékelni, akik szeretik a zenét (elsősorban a rockzenét és a hasonló műfajokat), vagyis nem csak szeretik, hanem nagyon fontos nekik, mint például nekem. Azt szeretem a Rockhajóban, hogy annyira jól átadja a 60-as évek ’fílingjét’, mit jelentett akkor az embereknek ez az újfajta zenei irányzat, hogy szinte visszarepíti a nézőt abba a korszakba, engem annyira hogy én csak táncolva-énekelve-tapsolva tudom végignézni :D

Ahogy a bevezető rész után megszólal az első zene a filmben, már ott elhatároztam, hogy én márpedig visszamegyek valahogy a hatvanas évekbe, kellenek azok a ruhák és a zene, teljesen magamba szívtam a rock’n’roll életérzést. És a legfurcsább az egészben, hogy úgymond unszolni kellett, hogy nézzem meg, kb. 4 hónapig volt nálam, barátnőm adta kölcsön hogy ’Biztos tetszeni fog’.
Amikor leültem megnézni, nem tudtam miről szól, nem olvastam el a hátoldalát, csak annyit tudtam, hogy valami köze van a zenéhez meg valami hajóhoz (a címéből adódóan) illetve volt a dvd borítón egy mondat, ami valahogy így szólt: „Királyok voltak…amíg el nem süllyedtek”. De hát annyira nem is törődtem vele, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívembe zárom majd.

Ez egy egyszerű kis történet pár zeneőrült hapsiról, akik egy rozzant hajóról játszanak rockzenét Nagy-Britanniában, az egész világnak. Aztán hozzájuk verődik egy fiatal srác, Carl, akit az anyja küldött ide miután kirúgták a suliból, hogy egy kis jómodort tanuljon (Hát, szeretném én is, hogy ilyen helyre küldjenek „büntetésképpen”…) A kormánynak persze nem tetszik a kalózrádió és törvénytelenné akarják tenni, persze egy rakás olyan embernek, akinek a zene a mindene, ez nem jelent túl nagy akadályt. Nagyon tetszik, ahogy mutatják a célközönséget is, amire kiválasztottak egy kupac embert, különböző helyszínekről, például kisgyerekek a hálószobában hallgatják, tinilányok a bentlakásos suliban, vagy épp 20as éveikben járó fiatalok a házibuliban. Ahogy ezek az emberek táncolnak a zenére, én sem bírom ülve végignézni, sőt már lassan én is ugyanúgy mozgok, mint a filmben a többiek, persze nyilván azért mert nagyon sokszor láttam már. Ezen kívül a Rockhajó ékes bizonyítéka annak, hogy a zene igenis megszépíti az embert. Habár ők maguk nem gitároznak vagy dobolnak, de mégis ők szolgáltatják a zenét többmillió rajongónak, ezért mindenki oda vissza van értük (beleértve engem is :D), bár önmagukban nem túl attraktívak. És persze, mint manapság egyik filmből sem, ebből se maradhat ki a love-story (sőt, nem is egy), viszont itt mégsem érzi úgy az ember, hogy erről szólt az egész film, vagy ez lenne a lényege. A végét pedig nagyon jól megoldották, vége van a korszaknak, de a zene mégis tovább él. És David Bowie még azokat is a stáblistánál marasztalja (legalábbis egy darabig), akik egyébként nem szokták megvárni.

Úgyhogy azt tudom tanácsolni, hogy aki szereti a rockzenét, mindenképpen nézze meg, mert ezt nem lehet kihagyni! Aki más műfajt szeret, az is megnézheti, de akkor felejtse el mindazt, amit itt áradoztam róla, mert úgy fog járni, mint a nővérem, aki szerint „Nem volt rossz” de nem értette miért csaptam olyan nagy hűhót körülötte, és hogy vagyok képes naponta háromszor is megnézni :)

-Réka-