Minden reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy könnyű dolga lesz. Csak a szokásos szédültséget ne érezte volna, a szomjúságot a zajra; dobogást a puha lépteknek, heves suhogást a hangtalan pokrócnak, fesztelen sóhajt a lámpafényben fürdő linóleumnak. Csendben csukta magára a szoba ajtaját, hogy aki két órával később kezdi a munkát, ne riadjon fel. A szálló még csendes volt, a vendégek aludtak. Nem is sejtették, mennyi teendő várja a hatórást, mire ők a reggelit megkapják.
Minden nap le kellett takarítania a sarkokat, az ablakokat, mert a szorgos pókok éjjel tökéletes munkát végeztek; a takarítónőtől is tökéletes munkát követeltek az eltüntetésükhöz. A tökéletes munka tökéletes mérlege; mit az éjszaka felépít, a nappal lerombolja. A rózsaszín partvis beletolul a fonalszövedékbe és apró percegésekkel elszakítja az erkélyek biztos menedékétől.
Nem vette észre azt a pókot az üveg előtt, majdnem beletáncolt. Ami szörnyű lett volna, mert nagyon tartott ezektől a "vadállatoktól", ahogy ő hívta. Nem tudta meghatározni, mit érez irántuk; iszonyt, undort, félelmet? Amikor hirtelen látott meg egy pókot, ösztönösen húzta magát össze, ha véletlenül ért hozzá egy, akkor a veszélyérzet futott át rajta. A tarkóján indult el, és szétfutott minden sejtjébe.
Ehhez a pókhoz is majdnem hozzáért, csak az egyensúly; ahogy billent a munka ritmusában egyik lábáról a másikra, mentette meg a szálló lakóit egy hajnali sikolytól. Rémálmaiban gyakran előjöttek a feje mellett leereszkedő, tenyérnyi pókok, s annyira valóságosak voltak, hogy felugrott az ágyból az éjszaka közepén, felkattintotta a villanyt, majd levegő után kapkodva meresztette félálomból bontakozó szemeit, kutatta az értelmét meghazudtoló igazságot a paplan gyűrődéseiben, a párna alatt. De a fenevad csak nem került elő, pedig ő minden ilyen alkalommal tisztán látta a szemhéja mögül is: veszélyben van!
Siklott a karjaiban a partvis, kellemesnek érezte a munkavégzést, vidámnak tűnt, pedig szürke idő volt. Már sokadik napja a héten. Szinte táncolt a munka ritmusában. Sajátos keringővel járta be az egész lépcsőházat a begyakorolt mozdulataival, gyöngyöző hangokkal lépett ajtón ki és ajtón be, a korlát mentén, és kimért, pontos mozdulatokkal simított végig rajta végső csapást mérve ezzel rémálmai főszereplőire.
Habár sem bosszúvágyát nem élte ki, sem örömet nem okozott neki a kötelező jellegű rombolás, sőt! Még sajnálatot is érzett, hogy ő, az óriás alakját öltő Nemezis, kiosztja a végső ítéletet. Milyen alakoskodó viselkedés! Ha maga dönthetne róla, nem pusztítana? Magában bocsánatért fohászkodott és eszébe jutott az indiai bölcsesség, miszerint könnyen kerülhet egyik lélek a másik testébe… Nos ennél szörnyűbbet el sem tudott volna képzelni! Hogy ő szőrös lábakat növesszen, és törzse helyén egy gombóc alakú tartályban hordja mástól bitorolt nedveit, s ilyen alakban csapoljon meg más, hasonló megjelenésű áldozatokat.
Minden csípőrángással és minden csuklóhajlítással közelebb jutott az alsó szintekhez. Itt állandó volt a sötétség, mivel takarékosságból nem világították ki az ablaktalan lépcsőfordulókat. Valahogy a pókok sem szerették teleszőni ezt a részt. Míg ezen mélázott, az üvegajtó mögött megmozdult egy árnyék, amire felkapta a fejét. Ki is lendítette örökmozgónak hitt ritmusából. Egy pillanatra megtorpant.
"Szia!" Így szokta köszönteni az első emeleten a böszme srác minden reggel. Srácnak gondolta, pedig már őszült. Busa tekintetében mégsem volt több értelem, mint egy három éves, gyanakvó, kaján gyereknek. Ma nem köszönt. Sötét arcát csak lassan tolta ki az üvegajtó mögül. Gyanús volt ez a viselkedés, de hát eleddig is így sündörgött a neki tetsző emberek között, szótlanul, vagy túlságosan bőbeszédűen. Amikor nem szólt, az volt az ember érzése, hogy mozdulatok nélkül próbál megközelíteni, felmérni, puhatolódzva, lesekedve. Figyeli, hogy a szembenálló veszélyes-e, vagy épp túlságosan védtelen-e, s ennek fényében burkolózzon tehetetlenségbe, vagy hagyja elhatalmasodni magán az élvezettel és bátorsággal vetekedő birtoklási vágyat, ami rögvest kiült előreugró állkapcsára és beette magát vaskos szemöldöke alá is.
Nem akarta bátorítani, talán csak el akarta űzni azt a félemlítő tekintetet a szeméből egy cseppnyi kedvességgel, ezért ráköszönt: "Szia!" Mire a srác szeméből a vadászó ösztön eloszlott és a helyébe a zavartság költözött. Kissé visszahúzódott és valami emberies lett úrrá nyers reakcióin. Ettől a lány nyugodtabb lett, folytatta ütemes mozgását, az pedig követte a szemével; hálót font a tagjaira, hogy megközelíthesse fénylő belsőjét. Rátekerte tekintetét a csuklójára, a bokájára, a torkára. Ahogy egyre több láthatatlan fonállal szőtte be a takarító lányt, úgy jutott hozzá közelebb és közelebb lassú, valóságos tétovasággal.
A lépcsőn csattogó fehér papucsokat kezdte elnyelni a sötétség. A sötétségnek mindegy is, hogy a papucsok hangja ti-ti-tá, vagy ti-tá-ti-ti. Elnyeli azokat is, ahogy a gyorsabbat is, a hangosabbat is, a mélyebbet is. Egy fonal a bal lábon, mely elég erős, hogy eltérítsen egy magabiztos léptet.
Nem zuhant nagyot, de a világ sötétebb lett. Egészen sötét. Éppoly sötét, mint a rémálmos, vak éjjeleken. De ki kapcsolja most fel a villanyt? Nem látott semmit. Érezni vélte, hogy a pánik, mint egy nagy fenevad ereszkedik rá fentről, egy vékony fonálon és elkezdi belőle kiszívni az életet.
