Nagy zűr - folyt. köv.

Nagy zűr van, bizony, avagy az álomgyár csillogása egyre haloványabb... - folytatnám a Nyssa által feldobott témát, a kommentnél kicsit hosszabb formában, mivel nekem is nagy bánatom, hogy egyre rosszabb filmekkel „örvendeztetnek” meg minket az utóbbi években.

Laikusként nézem a mozi varázslatos világát, de (ez ügyben) könnyen elvarázsolhatónak tartom magamat, hálás közönségnek.

Szeretek azon izgulni, hogy sikerül-e megmenteni a világot az éppen aktuális halálos, apokaliptikus, szörnyűséges veszedelemtől, rettenetes gonosztevőktől. Szeretem azokat a filmeket, amelyek csak szórakoztatni akarnak, beérvén annyival, hogy pár gondtalan órát adnak a nézőnek, így kis időre elfelejthetik gondjukat-bajukat, (ez nem is olyan kis ajándék, ha jobban belegondolunk). Szeretem azokat a filmeket is, amelyeken tisztán látszik, hogy a készítői bizony szeretnék megváltani a világot, vagy legalábbis életre szóló élményt adni a nézőnek. Szeretem azokat a filmeket, melyik a könnyedség látszatát keltik, de bizony el van rejtve benne jó pár magvas gondolat és olyan jelenet, amire még sokáig emlékszik az ember. Szeretném szeretni a mostani filmeket, de ritkán sikerül. Egyre gyakrabban okoznak csalódást. Én is azok közé tartozom, akik szeretnének rájönni a miértekre.

Eleinte a forgatókönyvekre gyanakodtam, kétségtelen, hogy ritka madár lett az igazán jó forgatókönyv. Példának okáért sosem fogom megbocsájtani, hogy annyira elrontották az Eragon könyvsorozat filmes verzióját. Csak az első részt csinálták meg, és olyan, de olyan ígéretesen indult, megszerezték Jeremy Ironst, John Malkovich is rábólintott a filmre – mégis, a végeredmény csak sírásra ad okot. Abban biztos voltam, hogy a film készítőinek fogalma sincs arról, hogy mi fog történni a második könyvben, bár azt nem értettem, hogy miért írták át ennyire az első könyvet. Tavaly megkaptam a választ: egyik, a filmben dolgozó statiszta írta egy portálra, hogy a kedves amerikai filmkészítők 2/3-a nem is olvasta a könyvet… ja, kérem, hát így kell elrontani egy filmet. Pont így, ez tökéletes példa rá.

Írjon forgatókönyvet olyan ember, aki nem kötődik a történethez, és látszik, hogy nem is nagyon érdekli, döntsenek olyanok, akiknek fogalmuk sincs, hogy miből csinálnak filmet, mit kéne visszaadni a vásznon, a lényeg, hogy gyorsan csinálunk valamit, valahogy, aztán reméljük, hogy sokat kaszálunk...  Nyilván nem kaphat minden könyv egy Peter Jacksont (földig hajolok előtte), de ha tisztességgel megcsinálják az első két könyvet, akkor bizony 9 számjegyes bevételt érhettek volna el velük, az előre borítékolható és sajnálatosan (megérdemelten) bekövetkezett bukás helyett. Nem ez mozgatja őket? Akkor miért nem tesznek meg érte mindent?

Nem véletlen, hogy egyre gyengébbek a Nyssa által is említett romantikus filmek. Üvölt a forgatókönyvből, hogy az íróknak már rég fogalmuk sincs arról, hogy milyenek az átlagemberek, hogyan gondolkodnak, milyen érzéseik vannak. Persze egy magas fallal védett palotából nehéz is meglesni őket, el kéne köztük vegyülni...

Már a rendezőkre is gyanakszom, mert a régen zseniális, kezükből megbízhatóan remek filmeket kiadók is egyre gyengébben muzsikálnak.

Azt el kell mondani a védelmükben, hogy már a rendezőknek sem könnyű. Sokan és sok helyen kifejtették már, hogy az amerikai és európai filmkészítés között az egyik legnagyobb különbség pont a rendező szerepe. Sarkítva: Európában egy film a rendezőre van bízva, a forgatáson az van, amit ő mondott. Amerikában a rendezőnek igencsak korlátozott a hatalma, ott a pénz beszél, vagyis a filmet pénzelő producerek döntenek, és mindenki, aki pénzt adott a filmbe, az bele is akar szólni, hogy milyen legyen a végeredmény. Meg is látszik...

Vajon ki és milyen okból bízta a Twilight második részét egy férfi rendezőre? Maga a könyv eleve adta, hogy ezt csak egy nő tudná igazán vászonra vinni...

Egyre kevesebb a bátor rendező. Oké, értem én, hogy, nem rendezhet minden filmet Aronofsky,  Almodóvár, Alejandro González Inárritu vagy Woody Allen. Mégis, egyre több filmmel kapcsolatban gondolom azt, hogy egy keménykezű rendező csodát művelt volna…

Vagy Oliver Stone miért nem találja már régi önmagát évek óta? Pedig ő tényleg nagy volt... régen.

Tavalyi évben imádtam a Fekete hattyút, zseniális, tökéletes alkotás. Nem kicsit lepődtem meg azon, hogy a rendező, Darren Aronofsky, már 2000-ben tárgyalt Natalie-val a szerepről, csak sajnos sokáig tartott, mire tető alá tudta a hozni a filmet. Tegyük hozzá, hogy ha A pankrátor nem lett volna akkora anyagi siker, akkor talán most sem sikerült volna – legalábbis egyes pletykák szerint. Szeretném megkérdezni a nagyon okos stúdióvezetőket, hogy vajon miért tartott több mint 10 évig, hogy korunk egyik legzseniálisabb rendezőjének és generációja talán legjobb (de mindenképp egyik legjobb és legnépszerűbb) színésznőjének a közös filmje elkészülhessen? És így is sok kompromisszummal, mert összesen 13 millió dollárt sikerült összekaparni a projectre, ami arrafelé vicces összeg, egyes színészek/színésznők ennyiért fel sem kelnek az ágyból. Az elmúlt 10 évben annyi, de annyi zseniális, feledhetetlen alkotást pénzeltek, hogy erre már nem maradt keretük?

Apropó színészek, színésznők. Ha már az Amerika Kapitánynál tartunk, valaki magyarázza már meg nekem, hogy miért pont az a pasast választották erre a szuperhős-szerepre, aki már ugyanezen „istálló” egyik képregényének szereplőjeként ismertté vált? Lásd a Fantasztikus Négyesből Fáklya. Azt nem hiszem el, hogy Chris Evans ennyire egyedi, pótolhatatlan, kiemelkedő lenne. Fáklyának tökéletes volt, arra a szerepre tényleg pont egy ilyen karakter kellett, de őszintén szólva, én nem bíznám rá az egész világ megmentését, sőt... Tom Cruise-nak elhiszem, hogy bármi is fenyegeti a világot, ő aztán legény a gáton, megtesz mindent, amit csak lehet, de Chris Evansből ezt nem nézem ki. Még annyit sem, hogy bárkinek szét tudná rúgni a hátsóját... 

Hiába készül mostanában ennyi képregény-feldolgozás, még mindig nem hiszik el LA-ben, hogy ezekre a szerepekre is igazi színészeket kell szerződtetni, lásd Hugh Jackman, Robert Downey Jr., különben lapos lesz a karakter és így maga a film is. Ha nem tudok neki szurkolni, akkor megette a fene az egészet, bármit is rajzolnak köré utólag.

Tom Cruise-t szeretettel üdvözlöm ismét a vásznon, magánemberként azt csinál, amit akar, az viszont vitathatatlan tény, hogy az egyik legprofibb ember a film világában. Nagyon kevesen képesek annyit beletenni egy filmbe, amit ő. A lelkesedése és elképesztő maximalizmusa tiszteletet érdemel.

A mesefilmek egyre butábbnak tartják a gyerekeket és a felnőtteket is, nem elvarázsolnak, hanem kiábrándítanak néha...

Rendes romkom színésznőt is lassan nagyítóval kell keresni. Meg Ryan trónja régóta üresen áll. Sajnos a legtöbb színésznő már a magazinok címlapjainak játszik és fényévekre került az átlagnőtől. Persze megértem őket, Jennifer Lopez vagy Catherine Zeta-Jones akkora sztárok, hogy az életük már máshogy zajlik, bármilyen hóbortjukat boldogan teljesítik a körülöttük élő emberek. De akkor játszanak királylányt és dívát, mert azt egyetlen percre sem sikerült elhitetni velem, hogy Jennifer Lopez egy szobalány, és képes lenne napi 10-12 órát melózni úgy, hogy közben betörik a körme és tönkremegy a sminkje.

Az „új arcok”, eddig ismeretlen színésznők, pl. Emma Stone, sokkal jobbak és hitelesebbek ezekben a szerepekben, mint azok, akik már régóta élik áloméletüket.

Már ha lehetőséget kapnak, és nem azt történik, hogy a rendező meglát egy fehérneműmodellt valami fotózáson és rögtön rá is bízza a következő filmje női főszerepét, lásd Transformers 3, benne Rosie Huntington-Whiteley kritikán aluli teljesítményével....

Egy szó mint száz, jelenleg Hálívúd egyre messzebb és messzebb kerül attól, hogy az emberek visszatérjenek a mozikba. Szerintem.

-Lily-

Horvát haver

Sokat gondolkodom azon, hogy miről is írjak. A kezdeti löket és lelkesedés kezd alábbhagyni, de ahogy a statisztikákat néztem az előbb, azt hiszem új erőre kaptam, szóval köszönöm minden látogatónak, aki olvas! :D

A témákkal mindig bajban vagyok, untatni másokat nem akarok, az életem meg nem produkál semmi papírra (EBBE A FEHÉR NÉGYZETBE) vethetőt, ezért úgy döntöttem, egy régebbi sztorit osztok meg veletek, és csak hogy lássátok mekkora  humorherold vagyok, a történet kicsit viccesebb oldaláról közelítem meg a dolgokat.

Hát endzsoj.

Augusztusban történt, még a fesztiválszezon kellős közepén, mikor is a kedvenc zenekarom csodálatos szülőhazámban tartózkodott, én pedig éppen sétálni készültem a horvát származású, de Améérikában élő gitárossal, gondoltam micsoda fasza kis szörpös buli lesz ez.
Ahogy vártam rá a hotel személyzeti bejáratánál (mert a főbejárat túl mainstream), azon kattogott a csökevény agyam, hogy ez így elég meredek lesz, nem az hogy összeszarom magam már a mámortól amikor találkozunk, de hogy mi hogy fogunk kommunikálni, az ám a vicces menet. Nem az, beszélek én angolul, de nem arra lettem képezve, hogy világsztárokkal csevegjek. Ez lesz ám a csellendzs.

20 perces ácsorgásom után, amikor a gyomrom atomjaira szakadt és a szívem valahol a torkomban dobogott, kajak úgy néztem ki, mint akinek ádámcsutkája nőtt ott hirtelenjében, és egyik lábamról a másikra lépdeltem a 10 centis telitalpú cipőmben, dzsukel párducmintás táskám meg a hátamon úgy nézett ki, mint aki mindjárt kirándulni megy. Gyönyörű látványt nyújtottam, el is hiszem, ha első látásra belém szeretett!!
És akkor kijött a srác, Tomo, helosziapuszimizujs, aztán kérdeztem, merre menjünk, mondta neki mindegy, én meg álltam ott mint Pelikán elvtárs, hogy hát az így fain, de te vagy a vendég, honnan susogjam elő mi lesz a menetrend, mondtam hogy oké leccgó, elindultunk hótegyenesen nemtudom már merre, szemben állt egy nagy épület, és ugye szegény csórim mindenre rámutatott, hogy ez mi, az mi, hátezittmii, na, szóval ott álltunk a Bazilika előtt, szokásos kérdés, hogy

-vátizdisz?
-ööööhm, hmmm, ja igen -nem az, hogy magyarul sem tudom, angolul se-, CSÖRCS, ehmmm tudod, ju nó, TEMPLOM VAZZE.
Megértette.
Végigkajtattunk valami kis sétálóutcán, aztán jött a Váci utca, mondtam hogy ez meg egy rili bjutiful ehte ungárise shopping sztrít, sok étteremmel, (ja mert ő kajálni akart először is, meg körbenézni Budápeszten), válogass.

Ja hogy itt már voltál tavaly, jó oké, merre menjünk?
NEKI MINDEGY.
Jó, Enike, gondolkozz, pont szemben volt a Budai Vár, jó, menjünk oda, az amúgy is szép. Elindultunk, át a hídon, közben rámutatott arra a nagy kupolás épületre, na az mi.

Azt hiszem, itt vesztettem el a fonalat, és itt tudatosult bennem, hogy én MIÉRT nem idegenvezetőnek mentem el tanulni, bocsi, nincs se diplomám, de végzettségem, csak NYÓCÁTALÁNOSOM, ne haragudj, nemtudok segíteni, kérdezzük meg a közönséget.

-Öööö szóri, kántri háusz, ó nó, PARLAMENT, kész. Kiestél, nincs több kérdés.
Nem kérdezett többet.

Végigstírölte a várat meg meg végig gangolt a macskaköves úton, én pedig már vért izzadtam, mert fájt a lábam a magastalpúban, ő meg kérdezte hogy jól vagyok-e, amikor már hetvenezredszerre estem hasra, kapaszkodtam a falba meg a rozsdás korlátokba, megdőltem mint a Rottenbiller.
Mondom PERSZE JÓL VAGYOK BARÁTOM, CSAK ÉPPEN HATVAN FOKOS SZÖGBEN HALADÓ ÚTON VÉGZEK VÍZI TORNA ÉS AKROBATIKUS GYAKORLATOKAT, AZÉRT VAN A  JOBB LÁBAM A NYAKAMBAN, DE NEMBAJ, CSAK HÚSSZOR MAGYARÁZTAM, HOGY VAN ITT JÁRMŰ IS, NEM MUSZÁJ FELKAVIRNYÁLNI NÉGYKILÓMÉTER HOSSZAN.
Ez fájt.

Pár óra múlva már kezdtem nagyon skubizni, mikor jöttünk le a hegyrő', hogy mikor akarunk már enni menni, mert nem elég, hogy úgy néztem ki, mint aki egy indonéz horrorpornó castingjáról jött ki csalódottan, a talpam véresre kopott, a gyomrom is korgott, a tag meg aszitte fingok. Hánem.

Amúgy tudtam, hova megyünk, mert már volt asztalfoglalás, nemtudom reklámnak számít-e vagy nem, a történtek után inkább rossz reklámnak, na sebaj, beültünk a NOBUba, de az is külön történet, hogy hogyan szereztünk helyet.
Még koradélután mikor mítingeltünk és elhaladtunk a luxusétterem előtt, ami tele volt kitömött sárgákkal meg rozalindás luvnyákkal, akik éppen a prücskölés előtti bemelegítőétkezést folytatták, na szóval tele volt a resztórant alapból is, aztán ugye oda még 3 HÓNAPPAL ELŐTTE KELL ASZTALT FOGLALNI. Mondom az arcnak, itt te ma nem eszel, erre legyintett egyet, miközben Keresztesildikót megszégyenítő gesztikulációval és mutogatással próbáltam a tudtára adni, hogy mi a szicsuésön, és bement. Nálam meg egymás után jött a facepalm, erre fél perc benttartózkodás után Tomo kijön, hogy everiting iz okéj, van asztalunk. Fergeteges!!!! (ILYET ÉN MIÉRT NEM TUDOK?!)

Szóval visszaértünk ebbe a remek étterembe, leültettek minket egy sarokasztalhoz, gyertyafény, zene, sok ipari manöken meg papírkutya, szóval tényleg everiting iz okéj, gondoltam, nézzük az étlapot.
Na mármost én nem nagyon csomagótam pínzt, ami meg volt, azt elköltöttem taxira, hogy azért stílusosan érkezzek meg a hotelhez, és amúgy is rohantam, mint egy evolúciós hulladék, kezem-lábam a levegőben, szerintem csak a gravitáció vagy a szél hajtott előőőre.
Ott tartunk, hogy nézem az étlapot, van-é valami ehető, hát csak szusi volt kettőezeröté', az volt a legolcsóbb, hát jó, akármennyire éhes vagyok, akkor én ma csak vizet iszom.
Jön a pincérhölgyike, gúdívning, gúdívning.
Ekkora majdnem kiszakadt belőlem hogy EZ MOST KOMOLY VAGY EZ EGY VICC HOGY  MAGYARORSZÁGON EGY MAGYAR ÉTTEREMBEN MAGYAR LÉTEMRE ANGOLUL KELL BESZÉLNEM A MÁSIK KIBASZOTT MAGYAR PINCÉRREL, HÁT ENNYIRE NE LEGYÜNK MÁR ELAMERIKÁSODVA, A MELLETTEM ÜLŐ TÍZBŐL TÍZ PONTOS FIATALEMBERHEZ BESZÉLHETSZ KÜLFÖLDIÜL, DE HOZZÁM MAGYARUL DUMÁZZÁ'. De mégsem tettem, ehelyett csak kicsúszott a számon halkan, hogy:
-Heló, egy üveg víz mennyibe kerül?
-Kilencszáz forint.

Képszakadás, szem kidülledve. Itt jött volna a második Eni kiborul blokk, hogy MI AZ ISTEN 900 FORINT EGY FÉL LITERES SZENTKIRÁLYIN, A TESZKÓBAN IS CSAK KETTŐSZÁZ, VÁGOD CSAJSZI NEM AZ HOGY ITT ÁLLOK TOTÁL RUPÓTLANUL EGY KIBASZOTT ELIT MEG SZNOB HELYEN, ÉS MÁR HÁROM ÓRÁJA A KEDVENC VILÁGSZTÁROMAT KÍSÉRGETEM A VÁROSBAN FEL ALÁ, VÉRESRE HASADT A LÁBFEJEM, ÉG A POFÁM EGÉSZ DÉLUTÁN MERT MEG SEM TUDOK SZÓLALNI AZ ÁMULATTÓL HOGY EZ VELEM ITT MIND MEGTÖRTÉNIK, SZÉTBASZ AZ IDEG VÁGOD, MENTEN MEGHALOK, SEGÍCCSÉG.

Szerencsére a fickóm kimentett a bajból, ő szépen sorjában elkezdett rendelni minden fogásból vagy négyet-hatot, hát barátom, jó beles lehetsz, gondoltam, lássuk mi fog kisülni ebből.
Jöttek szépen sorban a nemes ételek, szusi legfőképp, az első 40 perc mondjuk arra ment el, hogy egyáltalán megtanultam azzal a két bottal enni, videóra kellett volna venni és feltenni youtube-ra, mert megismételhetetlen előadás volt, gondolhatjátok. Egymás után ittam a majdnem ezer forintos vizet, ennyire esküszöm boldogan még vizet nem ittam, de bevallom, jólesett. A kajáról csak annyit, hogy ha bőrszíjjal kötöznének a székhez és gumipókkal lenne a szám szétfeszítve, és közben Paris Hilton homemade kisfilmjének TOP50 jelenetét vetítenék dévédén addig, amíg le nem le nem nyelem, AKKOR SEM FOGOK ÉN A BÜDÖS ÉLETBEN MÉGEGYSZER SZUSIT ENNI ROHADJAK MEG.
Eltelt két óra, utolsó fogásnál tartunk, én érzem, hogy itt valami nádzsón nincs rendben, meg hogy ez az egész szusievés egy kibebaszottnagy vakrepülés számomra, szóltam a haveromnak, hogy ken áj gó tú dö bászrúm, itt még nem is voltam annyira rosszul, de hogy mi volt az az utolsó halféle, amit belém próbált erőszakolni, mondván "egyeeeed, finoooooom", nem akarom tudni. Szóval eléggé átléptem a taccsvonalat, ki a mosdóba, nem jött ki semmi, mondom hálelúja, suhanok vissza, le ne maradjak semmiről, visszamentem, közben lepacsiztam még háromszor a pincércsajjal, és az előbbi "miamocskoskurvaéletrőlbeszélsz hogy900forintegyüvegvíz" tekintetem utáni félreértésünk után vázoltam neki a helyzetet, rámutattam az ajtóból a szőrmókra, hogy AZTAT A PASIT NÉZD, A KEDVENC ZENEKAROM GITÁROSA, ÉS ITT VACSORÁZOK VELE, ÉRTED MIRŐL POFÁZOK? NEM VETÍTEK ESKÜ, HA ELÁJULNÉK MONDJÁTOK MEG NEKI HOGY NEM AZ Ő HIBÁJA.
Majd szépen bevonultam az étterembe ismét, leültem a helyemre, mondtam, hogy igen drágám minden rendben van - DEHOGY VAN MINDEN RENDBEN MINDJÁRT MEGHALOK ÉG A GYOMROM MINDJÁRT KIJÖN A NAPI TARTALOM NEM MEREK MEGSZÓLALNI MERT TELIBEOKÁDOM AZ ASZTALT BAZEG-, erre Tomo úgy reagált, hogy akkor rendben, mert itt ez a tál még a tied! :)) Ezzel rámutat egy teli tál szusira, én meg (attól függetlenül hogy életem legborzasztóbb perceit éltem át, gyomorügyileg) nem akartam bunkó lenni, bepusziltam a felét.

Itt állt be a Fatal Error.
Szépen, előkelően a szám elé helyeztem a kezem, hogy még a gyanúja se merüljön fel, hogy az összes trutyi, amit az elmúlt 2 órában legyűrtem, egy tizedmásodperc alatt talajvízként tört fel a pofazacskómban, majd egy 'szóri' felkiáltással a légellenállás törvényeinek ellentmondva mint egy feldühödött pokémon, száguldottam ki a klotyóra.
És csak egy pillanaton múlt, hogy éppen hogy a kagylóba találok a gyomortartalmammal,  egyszóval majdnem a kőre hánytam, de pont sikerült becéloznom a budiba. Felemelő érzés volt térdepelni egy luxusétterem vécéje előtt, majdnem csináltam egy dokumentáló képet, hogy nézzétek velem ilyen is történik, de gondoltam, inkább leírom, az majd elég ocsmány lesz.
Öt perc "rendbehozom magam", és ismét visszaballagtam, immáron magabiztosan, és üres gyomorral, bár olyan hányásszaggal, hogy azt még a blahaaluljárós vértahó túraalkoholista is megirigyelhette volna. Végiglibbentem az éttermen MEGINT, párologtattam étvágygerjesztő bukémat, nem nézett mindenki, még véletlenül sem.

A csóri rám nézett, végigmért, elmosolyodott, majd azt mondta:
-Most jön a desszert.

anyád :)

imádom ezt az embert :)<3 

-Annie-

Forrás: http://fuggonykarnis.blog.hu/

Nagy zűr az Álomgyárban, avagy hova tűntek a jó filmek?

Stréber diákként nevelkedtem, ez mindenképpen rányomta a vörösen izzó billogot felnőttkori (?!) ízlésemre. Imádom, ha nem csupán a munka területén szembesülök kihívásokkal és a magánéletem pörög, hanem az úgymond hétköznapi szórakozásom is feladja a leckét. Gondolok itt az olyan egyszerű élvezetekre, mint amikor egy tál mandarinnal bebugyolálom magam a kedvenc plédembe frissen vásárolt regényem társaságában, vagy amikor szintén hasonló körülmények között hátradőlök a fotelemben, hogy akkor most lássuk azt a nagyon várt új filmet, amit még kvázi nem is játszanak a magyar mozik.

Hála a Kaporszakállúnak, az írott szó mágikus ereje még mindig nem kopott meg – legyen szó a könyvtárból kikölcsönzött asztrofizikával foglalkozó szakkönyvről vagy a Gangeszen lötyögő gumimatracról, esetleg a kemény összegekért levadászott vámpíros regényekről (igen, tudom, ez amolyan „bűnös élvezet” nálam, mea culpa…), mindig csillogó szemmel, gyermeki lelkesedéssel vetem rá magam a „zsákmányra”, hogy gyakorlatilag egyetlen lélegzetvétellel szippantsam magába a csodát, melyet egy-egy fantasztikus szerző kreativitásának köszönhetek. A könyvek ajándéka, hogy mindig érzelmeket és kérdéseket ébresztenek bennem: megnevettetnek, megsiratnak, elgondolkodtatnak, de soha, SOHA nem maradok napi agytorna nélkül.

És ez az, amit az utóbbi pár évben egyre jobban hiányolok a filmekből. Aki ismer, az tudja, hogy a „filmőrült” kifejezés egyáltalán nem túlzás velem kapcsolatban. Nem csupán bizonyos színészek vagy rendezők munkáit szeretem, magát a filmgyártás intézményét tartom lenyűgözőnek. Azt, ahogy egy producer rátalál egy történetre, ami megérint benne valamit, és éveken (de legalábbis hosszú hónapokon) keresztül küzd azért, hogy a nagyközönséghez is eljusson az ő kis személyes csodája. A folyamatot, ahogy például egy bestsellerből forgatókönyv születik, amelybe beleszeret egy rendező, a színészek, ahogy összeáll a teljes stáb, x hónapon keresztül forgatnak, hogy aztán a direktor úr vezényletével mindenki tépje a haját az utómunkálatok során a minden tekintetben egyedi és megismételhetetlen moziélmény megteremtése közben, majd a készítők full puccban feszengjenek a premieren a kritikusok és a mozimániások ítéletére várva. A filmek szerelmeseinek egy-egy nagyon várt blockbuster feletti izgalmát vagy épp mélységes csalódottságát csak az értheti meg és érezheti át igazán, aki nem csupán divatból beszél az Oscar idei lehetséges befutóiról, hanem meggyőződésből követi nyomon ennek a művészeti ágnak az alkotásait és termékeit.

Éppen ezért, a filmek iránti (még mindig) Hesztia tüzeként lobogó szeretetem miatt fájdalmas számomra, hogy (szigorúan szubjektív véleményem szerint persze) a gyerekkoromban megállapított kábé 60-40%-os „zseniális mozi kontra tucatgagyi” arány mára gyászosan átrendeződött. Status quoról már régóta nem beszélhetünk, tízből kilenc film (már ha annak lehet nevezni őket) NÉZHETETLEN, unalmas, sablonos, totálisan érdektelen, de agyonmarketingelik őket, míg az az egy értékelhető vagy urambocsá’ szuper darab kellő reklám és az ebből fakadó érdeklődés hiányában a kukában végzi.

Miért???

Nyilvánvalóan még a likviditási gondokkal bajlódó stúdiók is rendelkeznek a projektjeik menedzseléséhez szükséges tőkével, hiszen elég csak feliratkozni a hírleveleikre, vagy belelapozni egy filmekkel foglalkozó magazinba ahhoz, hogy lássuk: évente több tucatnyi film startol a mozikban. És ezek csak azok a blockbusterek, amik úgymond óhatatlanul is benne vannak a köztudatban, hiszen néhány szorgos marketinges méhecske jóvoltából ezek folynak a tévéből, a rádióból, az újságokból, ez a téma szemez velünk többek között a közösségi oldalakon, sőt, a buszmegálló is filmplakátokkal van tele. Még meg sem említettem a kis költségvetésű filmeket, doksikat, rövidfilmeket és (káromkodni fogok!) a művészfilmeket, de a Sundance Fesztivál közönségén kívül ezek a kutyát sem érdeklik, hagyjuk is őket inkább… Induljunk ki abból, hogy elvileg van pénz. Most kicsit mélyebben gondolkodjunk el azon, hogy az utóbbi tíz év filmterméséből milyen igazán emlékezetes alkotásokkal találkoztunk és hány olyan „izét” láttunk, ami után legszívesebben visszakértük volna a mozijegy árát. Vajon melyik lista lesz hosszabb? Sajnos nálam az utóbbi.

Felvetődhet az a jogos(nak tűnő) vád, hogy azért írom ezt, mert olyan megkeseredett tyúk vagyok, akinek semmi sem elég jó, a kákán is csomót keresek, miért nem tudok egyszerűen csak hátradőlni és élvezni, amit látok. Megtenném én, hahó! Az esetleges félreértések tisztázása érdekében szeretném kijelenteni, hogy elsősorban most is a szórakozást keresem, amikor leülök „mozizni”. Sőt, még csak azt sem lehet rám fogni, hogy csupán az „oscardrámák” jelentik számomra a szellemi kielégülést, hiszen egy horror után minden különösebb lelki tütü nélkül vetem rá magam egy vígjátékra, hogy végül egy sci-fiben teljesedjen ki az élmény. Nem mindig arra vágyom, hogy IQ-zsonglőrként rakjam össze a Mr. Nobody vagy a K-PAX cselekményét, vagy ájuldozzak azon, mennyire fantasztikus színésznő Meryl Streep és kérlek Istenem, zsebeljen be minden elképzelhető díjat A Vaslady-ért!!!! Néha jó egyszerűen csak röhögni a Jenki zulun, szurkolni Linda Hamiltonnak és Schwarzinak, vagy borzongani Az ördögűzőn. De álljunk csak meg egy pillanatra! Kinek tűnt fel a tény, hogy az utóbb említett három kategóriában nem épp mai darabokat versenyeztetek???      

És itt kezdődik a probléma. Hollywood ész nélkül ontja magából a filmeket, de úgy, hogy egyszerűen nem győzöm megnézni mindet – és újabban utólag szinte mindig azt mondom, hogy ezt a két órát bárcsak másra szántam volna. Jó horrort utoljára akkor láttam, amikor a fősulin japán pszichohorror-maratont rendeztünk a lakótársammal. A vígjáték számomra bocs, de nem a kaki-puki-büfi viccekkel kezdődik. Az akciófilmek sztoriját meg kábé öt perc után egy jól pozícionált kérdéssel megbuktatom, miszerint drágáim, legalább számoljuk már, hogy egy Glockból egy tárral hány lövést lehet leadni – magyarán szólva az ezredforduló után készült eksönök nemhogy nem logikusak, hanem egyszerűen nevetségesen buták. A „lávsztorikat” meg inkább hagyjuk, mert amit Hollywood gondol a szerelemről, az nem egyeztethető össze a világnézetemmel. Bocs, de az nem működőképes, hogy egy gyönyörű színésznőre ráaggatjuk a fogszabályzót, a rasnya parókát, felpingálunk rá pár pattanást, ráadunk egy szivacsrucit az úszógumi illúziójáért, hogy majd 90 perc múlva a csajszi a saját tündöklően szép önmagaként smárolja le az aktuális fürdőgatya-modellből „színésszé” avanzsált helyi menő csávót, akit legszívesebben tarkón csapnék a műmacsóságáért. Aki ezt beveszi, annak a következőt ajánlom: újraforgatom neki a „hiperszupercukijajjdejó” nyáltengert az utcáról kasztingolt átlagnővel és átlagférfival Debrecenben, zöld Trabanttal, paprikás krumplival és lakóteleppel, azt nézze meg, és ha úgy is működik neki a zseniális sztori, akkor én kérek elnézést. De megint csak azt tudnám mondani, hogy a romantikus film az mondjuk (hasamra csapok és…) a Szerelmünk lapjaival vagy az Anna és a királlyal kezdődik, nem a High Scool Musical filmváltozataival.

Külön problémás kérdéskör az utóbbi években megjelent „zsáner”, melynek neve képregényfilm lészen, és nagyon divatos ám, annak ellenére, hogy a névadó műfaj rajongói eddig talán az egy szem Vasember (és – talánesetleg, de ez egy nagyonhalványmég – a Pókember) kivételével körbeanyázták még azt is, akinek a fejében egyáltalán megszületett az a hülyeség, hogy egy akár több évtizedes múltra visszatekintő nemzeti kincsből (lásd X-Men) két órában hiteles filmet lehet készíteni. Olyan ez, mint A Gyűrűk Ura kapcsán megszülető körömrágós effektus volt anno: mivel rajongsz a történetekért, a karakterekért, örülsz annak, hogy filmre viszik és a nagy(obb)közönség is megismeri azt, ami téged évek óta ámulatban tart – ugyanakkor előre tudod, hogy ezermillió százalékos biztonsággal kijelenthető, ha a premieren a rendező mellett ülnél, fél percenként leüvöltenéd a hajat a fejéről, hogy hogy tehette ezt a szentségtörést a kedvenc szuperhősöddel?!?!?!?!?!?! (Saját példámból kiindulva – a pestis szánkázzon végig a hátán annak, aki a Marvel egyik legtökösebb női szuperhőséből Halle Berry közreműködésével ezt a Ciklon nevű förmedvényt kreálta. De Eric Bana is ássa el magát a Hulkért, az Amerika Kapitányt meg ahogy volt, végigszenvedtem.) Jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy „hozott anyagból” nem is lehet olyan filmet készíteni, ami mindenki tetszését elnyeri… de azért rá lehetne gyúrni a feladatra, nem?!

Másik hatalmas kedvencem a nemek egyenjogúságának fals mellékterméke, a női főszereplős látvány- és/vagy akciófilmek kérdésköre. Egyrészt imádom őket, mert megtestesítik azt az ábrándos vágyálmunkat, hogy csinitopogónkat lerúgva Lindásan elbődüljünk, hogy „híííííííííííjáááááá!!!”, és azzal a lendülettel nindzsásan halálos ütést mérjünk a minket fizikálisan vagy mentálisan irritáló embertársainkra. Másfelől viszont súlyos agyvérzést kapok az olyan jelenetektől, amikor azt kellene elhinnem, hogy egy vasággyal együtt kábé harminc kilós, zsiráfszerű végtagokkal bíró csontkollekció (nevezzük példának okáért Milla Jovovichnak, Zoe Saldanának vagy Jessica Bielnek) a wrestling nevű „sportból” kiszuperált, átlag 120 kilós kétajtós Chippendale-szekrényekből álló rosszfiúkat rugdos halálra a pálcika lábaival és csap állon úgy a picike ökleivel, hogy egyből szól is nekik a gong a K.O.-ra, és „a lovagiasság nem halt még ki alapon” az úriemberek persze nem egyszerre rontanak a csajra, hanem szépen sorban kivárják, hogy az lekaratéjozza őket. Vagy a másik halálom: adjunk egy szamurájkardot egy anorexiás tinilány egyik kezébe, a másikba egy akkora revolvert, amit töltött állapotban fel se bírna emelni, nemhogy még oda se nézve nokedliszaggatót lyuggasson az ellen nemesebbik felébe, és eresszük rá a CGI generálta vámpírokra, zombikra, sárkányra, akármire, és lássuk, hogy ugrik álltó helyből duplaszaltóval két háztömbnyit a kis szőke humanoid, miközben egyenletes kis kockákra darabolja a rosszfiút. Na szerintem EZ a vígjáték, nem a Nyoszolyólányok… Ha már mindenképp életben kell tartani ezt a (minek is nevezzelek? o.O) csajos akcióakármi műfajt, akkor ajánlanám Sigourney Weaver nénit mintának, akinek ELHITTEM, amikor azt mondta, hogy ”Get away from her, you bitch!”, és jól pofán toszta az élient a targonca-rucijában. 

Magyarul oda akarok kilyukadni, hogy a szellemileg erősen sötét szénbányára hajazó, gondolkodni nem szerető amerikai átlagközönségnek legyártják az ilyen típusú iparosmunkának számító filmeket, és mivel más nincs (mert ugye ebből lesz bevétel, ergó többnyire ezt kérik át a forgalmazók a magyar közönségnek), ezeket a mélyenszántó sztorijú audiovizuális antialkotásokat kapja a kis hazánkban élő átlagos moziba járó is. Ha hozzáveszem a tényt, hogy ráadásul a kereskedelmi tévéknek hála, importáljuk és legyártjuk a saját valóság- és talkshow műremekeinket, hogy ezzel is tovább amortizáljuk szerencsétlen agysejtjeinket, csoda, hogy egyáltalán még felismerjük a JÓ filmet, amikor merő véletlenségből rábukkanunk.

A probléma tehát, hogy csillagászati áron dobozba kerül egy rakás olyan film, amiből szívem szerint csinos kis máglyát raknék a felelős stúdió kreatív igazgatói irodájának kellős közepén. Olyan „izékről” beszélek, amelyek vagy totális zsákutcába kanyarodó könyvadaptációk vagy pancser kezekbe került, „egyébként többet-jobbat is ki lehetett volna hozni belőle” típusú B-C-…-Zs-kategóriás szarvashibák. Arról, amikor van egy amúgy sem túl szilárd lábakon álló regénysorozat és születik belőle egy BORZALMAS Twilight-saga, vagy van egy „ezzel még tényleg nem találkoztam máshol”-féle horrorfilm-ötlet, és forgatnak belőle egy Ezt éld túl!-t – az alapötlet, hogy Báthory Böske videojáték segítségével gyilkolja a tiniket, ami valljuk be, elég beteg, de pöpec kis tinihorrort lehetett volna rittyenteni belőle kicsit több zsetonnal, egy normális CGI-stábbal, meg egy felelősségének teljes tudatában lévő rendezővel. Mondjuk így is iszonyú jól szórakoztam, de egy horrortól azt várnám, hogy legalább néha-néha özzerezzenjek és felsikkantsak, nem pedig azt, hogy a könnyem folyjon, úgy röhögjek rajta. (Csak halkan és azt is dupla zárójelben jegyzem meg, hogy aki igazán jó vígjátékot szeretne látni, az ne az annak címzett filmekkel próbálkozzon, vegyen elő egy Sikoly Ötezret, és röhögje ki a szilikonmellű buta szőkét, aki ahelyett, hogy kirohanna a gyilkos elől az utcára, a pincébe vagy a padlásra menekül, és közben elrohan a szép nagy piszkavas meg a konyhapultra kikészített késkészlet mellett, hogy végül „puszta kézzel” visongjon a gyilkos képébe… eeeeeeeeeeeehhhhhhhh, a logika ezer halált hal manapság.) És végül, de nagyon nem utolsó sorban, ahelyett, hogy ezermillió bőrt megpróbálnak lehúzni egy elsőre (vagy nagyon feltételes módban még esetleg másodjára is) működő ötletről, kezdenének el inkább kutatni az új, még sosem használt elemekkel operáló EGYEDI sztorijú forgatókönyvek után... mert valahol, valami nagyon poros fiókban biztos akadna pár valamirevaló történet. Tök poén, hogy készül/elkészült a Halálos iramban százhatodik, a Resident Evil n+1-edik meg A Karib-tenger kalózai sokadik része, mármint átérzem az üzleti döntést, amely alapján zöld utat kaptak ezek a projektek, de akármennyire is lájkolom Paul Walker cuki seggét (a felsorakoztatott autóremekekről nem is beszélve!!!), meg Johnny Depp egyébként fantörpikus színészi kvalitásait, már a 3. részeknél elkezdtem látványosan unni ezeket a franchise-alapon forgatott popcornmozikat, és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. 

Pár éve még lehetőség szerint igyekeztem mindent, ami érdekelt, a moziban megnézni, ezzel jelezve szeretetemet, csodálatomat és nagyrabecsülésemet egy olyan „intézmény” felé, amely négyéves korom óta a bűvöletében tart. Ma már akkor sem ülnék be a „mágikus terembe” a „csodavászon” elé, ha ingyen kapnám az egyébként szemérmetlenül drága jegyet. Inkább itthon ülök le reménykedve megnézni egy-egy új filmet. Mert ha nem tetszik, még mindig passziánszozhatok vagy mélezgethetek közben. Vagy pár kattintással kvázi egyetlen balettos ugrással továbbléphetek egy remélhetőleg jobb filmre. Így legalább nem megy teljesen kárba az a bizonyos két óra…

És ha minden kötél szakad, még mindig ott vannak a könyvek. Azokban még sosem csalódtam.   

-Nyssa-

A pók

Minden reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy könnyű dolga lesz. Csak a szokásos szédültséget ne érezte volna, a szomjúságot a zajra; dobogást a puha lépteknek, heves suhogást a hangtalan pokrócnak, fesztelen sóhajt a lámpafényben fürdő linóleumnak. Csendben csukta magára a szoba ajtaját, hogy aki két órával később kezdi a munkát, ne riadjon fel. A szálló még csendes volt, a vendégek aludtak. Nem is sejtették, mennyi teendő várja a hatórást, mire ők a reggelit megkapják.

Minden nap le kellett takarítania a sarkokat, az ablakokat, mert a szorgos pókok éjjel tökéletes munkát végeztek; a takarítónőtől is tökéletes munkát követeltek az eltüntetésükhöz. A tökéletes munka tökéletes mérlege; mit az éjszaka felépít, a nappal lerombolja. A rózsaszín partvis beletolul a fonalszövedékbe és apró percegésekkel elszakítja az erkélyek biztos menedékétől.

Nem vette észre azt a pókot az üveg előtt, majdnem beletáncolt. Ami szörnyű lett volna, mert nagyon tartott ezektől a "vadállatoktól", ahogy ő hívta. Nem tudta meghatározni, mit érez irántuk; iszonyt, undort, félelmet? Amikor hirtelen látott meg egy pókot, ösztönösen húzta magát össze, ha véletlenül ért hozzá egy, akkor a veszélyérzet futott át rajta. A tarkóján indult el, és szétfutott minden sejtjébe. 

Ehhez a pókhoz is majdnem hozzáért, csak az egyensúly; ahogy billent a munka ritmusában egyik lábáról a másikra, mentette meg a szálló lakóit egy hajnali sikolytól. Rémálmaiban gyakran előjöttek a feje mellett leereszkedő, tenyérnyi pókok, s annyira valóságosak voltak, hogy felugrott az ágyból az éjszaka közepén, felkattintotta a villanyt, majd levegő után kapkodva meresztette félálomból bontakozó szemeit, kutatta az értelmét meghazudtoló igazságot a paplan gyűrődéseiben, a párna alatt. De a fenevad csak nem került elő, pedig ő minden ilyen alkalommal tisztán látta a szemhéja mögül is: veszélyben van!

Siklott a karjaiban a partvis, kellemesnek érezte a munkavégzést, vidámnak tűnt, pedig szürke idő volt. Már sokadik napja a héten. Szinte táncolt a munka ritmusában. Sajátos keringővel járta be az egész lépcsőházat a begyakorolt mozdulataival, gyöngyöző hangokkal lépett ajtón ki és ajtón be, a korlát mentén, és kimért, pontos mozdulatokkal simított végig rajta végső csapást mérve ezzel rémálmai főszereplőire.

Habár sem bosszúvágyát nem élte ki, sem örömet nem okozott neki a kötelező jellegű rombolás, sőt! Még sajnálatot is érzett, hogy ő, az óriás alakját öltő Nemezis, kiosztja a végső ítéletet. Milyen alakoskodó viselkedés! Ha maga dönthetne róla, nem pusztítana? Magában bocsánatért fohászkodott és eszébe jutott az indiai bölcsesség, miszerint könnyen kerülhet egyik lélek a másik testébe&#8230; Nos ennél szörnyűbbet el sem tudott volna képzelni! Hogy ő szőrös lábakat növesszen, és törzse helyén egy gombóc alakú tartályban hordja mástól bitorolt nedveit, s ilyen alakban csapoljon meg más, hasonló megjelenésű áldozatokat.

Minden csípőrángással és minden csuklóhajlítással közelebb jutott az alsó szintekhez. Itt állandó volt a sötétség, mivel takarékosságból nem világították ki az ablaktalan lépcsőfordulókat. Valahogy a pókok sem szerették teleszőni ezt a részt. Míg ezen mélázott, az üvegajtó mögött megmozdult egy árnyék, amire felkapta a fejét. Ki is lendítette örökmozgónak hitt ritmusából. Egy pillanatra megtorpant.

"Szia!" Így szokta köszönteni az első emeleten a böszme srác minden reggel. Srácnak gondolta, pedig már őszült. Busa tekintetében mégsem volt több értelem, mint egy három éves, gyanakvó, kaján gyereknek. Ma nem köszönt. Sötét arcát csak lassan tolta ki az üvegajtó mögül. Gyanús volt ez a viselkedés, de hát eleddig is így sündörgött a neki tetsző emberek között, szótlanul, vagy túlságosan bőbeszédűen. Amikor nem szólt, az volt az ember érzése, hogy mozdulatok nélkül próbál megközelíteni, felmérni, puhatolódzva, lesekedve. Figyeli, hogy a szembenálló veszélyes-e, vagy épp túlságosan védtelen-e, s ennek fényében burkolózzon tehetetlenségbe, vagy hagyja elhatalmasodni magán az élvezettel és bátorsággal vetekedő birtoklási vágyat, ami rögvest kiült előreugró állkapcsára és beette magát vaskos szemöldöke alá is.

Nem akarta bátorítani, talán csak el akarta űzni azt a félemlítő tekintetet a szeméből egy cseppnyi kedvességgel, ezért ráköszönt: "Szia!" Mire a srác szeméből a vadászó ösztön eloszlott és a helyébe a zavartság költözött. Kissé visszahúzódott és valami emberies lett úrrá nyers reakcióin. Ettől a lány nyugodtabb lett, folytatta ütemes mozgását, az pedig követte a szemével; hálót font a tagjaira, hogy megközelíthesse fénylő belsőjét. Rátekerte tekintetét a csuklójára, a bokájára, a torkára. Ahogy egyre több láthatatlan fonállal szőtte be a takarító lányt, úgy jutott hozzá közelebb és közelebb lassú, valóságos tétovasággal. 

A lépcsőn csattogó fehér papucsokat kezdte elnyelni a sötétség. A sötétségnek mindegy is, hogy a papucsok hangja ti-ti-tá, vagy ti-tá-ti-ti. Elnyeli azokat is, ahogy a gyorsabbat is, a hangosabbat is, a mélyebbet is. Egy fonal a bal lábon, mely elég erős, hogy eltérítsen egy magabiztos léptet.

Nem zuhant nagyot, de a világ sötétebb lett. Egészen sötét. Éppoly sötét, mint a rémálmos, vak éjjeleken. De ki kapcsolja most fel a villanyt? Nem látott semmit. Érezni vélte, hogy a pánik, mint egy nagy fenevad ereszkedik rá fentről, egy vékony fonálon és elkezdi belőle kiszívni az életet.

KÖNYVAJÁNLÓ – Dora Craiban: Helena – Fénytörés

Emlékeztek még a görög mitológiából Szép Helénára, akiért férfiak százai az életüket adtákvolna? Ha igen, akkor jó könyvet vesztek a kezetekbe, ha Dora Craiban írásával találkoztok. S ha itt nem is férfiak százai, de egészen pontosan hét srác adja az életét a lány kegyeiért. De vajon Helenának mi oka volt rá, hogy megölje őket?

Nem más, csak egy kis boszorkányság. Na persze erről Helena mit sem tud, nem is lenne izgalmas a sztori, ha a mi kis boszink már az elején tisztában lenne vele, miért olyan kis vérengző fenevad. De akkor hogyan is derül ki mindez?

Hogy máshogy, minthogy történetünk főhősnője belebotlik élete szerelmébe – pontosabban a srác egy kicsit elgázolja őt. Az esetből természetesen első látásra vonzalom lesz, hiába menekülne Helena az érzelmei elől. De akkor miért nem tudják egymást még megérinteni sem jóképű gázolójával, Jeremyvel? S vajon miért van a srácnak minden éjszaka rémálma, amióta szerelme náluk lakik?

Ilyen, és ezekhez hasonló kérdésekre keresik a választ a fiatalok, miközben a mindig menekülő Helena életében először barátokra és családra lel Jeremy és testvérei körében. Mindeközben mi is megismerhetjük Jetet, Jeremy tizenöt éves öccsét, az örök bohókást; Angelát, Jet szerény és kedves barátját (később barátnőjét), s a szép Delilah-t, aki a fiatalokkal dolgozik egy lemezboltban. Ott van még Jeremy nővérének munkatársa, a fiúba fülig szerelmes Melinda (undok egy lány, nem mondom), és a hirtelen előkerülő ezer éves barátok, Roger és Adrienne. (Roger a személyes kedvencem: a világ egyik legfelelőtlenebb és legőrültebb embere, mégis, nem lehet nem szeretni.) Végezetül pedig ott van a legidősebb Raven-testvér, Jennifer, aki eleinte egyáltalán nem tekinti Helenát családtagnak, de még barátnak sem. Tekintve, hogy egyedül nevelte fel két öccsét, mintegy anyatigrisként védelmezi őket. Nem bízik Helenában, a lányban, aki szinte azonnal meggyógyul, nem érez fájdalmat, s akinek valami furcsa van az egész lényében. 

Mindezt leszámítva azonban boldogan telnek a napok a Raven-házban. Sétálgatások a Pistol folyó partján, zenehallgatás Jeremy szobájában (az egyik kedvenc jelenetem), beszélgetések a kandalló mellett. Persze az élet nem habos torta, semmi sem tökéletes – olyan egyszerű lenne minden, ha Jeremy is csak egy átlagos srác volna… – de szerencsére nem az :) Neki is van egy titka, ami nem is olyan kicsi: egy gyógyító család tagja – olyan gyógyítóké, akik szemkontaktussal gyógyítanak, belelátnak az emberi lélekbe (amit akár befolyásolhatnak is), akik ráolvasásokra képesek. De talán nem is lenne akkora baj Ravenék gyógyító mivolta, ha a boszorkányok és a gyógyítók nem lennének ősellenségek. Miután rájönnek, hogy Helena egy boszi, s Jeremy titka is kiderül, egy igazi Rómeó és Júlia történet veszi kezdetét – bár, ha jól emlékszem, Shakespeare sztorijában Júlia nem akarta kinyírni a történet közepén Rómeót :) S ha a dolgok nem lennének már így is éppen eléggé bonyolultak, ezen események végkifejleteként egy titokzatos harmadik ellenség

is betoppan. S hogy ki ő, és mi lesz a történet vége? Természetesen nem fogom elárulni :)

Mindent összevetve Dora Craiban könyve tehát egy igazi elsőkönyves, romantikus kalandos sztori. Szerettem benne a karaktereket, a helyszíneket, ahol a történet játszódik. Nagyon tetszettek a fejezetek elején található dalszövegek; szerintem ez az ötlet elég egyedi a fiatal írók körében. Néha a szerelmes részek kicsit ömlengősre sikeredtek, s talán a könyv is egy kicsit hosszabb a kelleténél, de úgy gondolom, hogy a pihengetős nyaralásokra vagy télen a kályha mellett üldögélve igazán kellemes kis olvasmány :)

-MisssBee-