Lábaim helyén kitépett gyökereket vonszolok magam után. Kiszáradt sivatag az egész életem. Sóssá áztatják a földet könnyeim, s rajta semmi sem terem. Volt boldogságaim morzsái után kutatok vaksin. Szétosztanám magam, de nem kellek senkinek. Nem hiányzom immár önmagamnak sem.
Előttem bezárt kapu.
Nyitnám, de kulcs sehol. Körmöm a keményfába váj, míg vért serken a körömágy. Végül leülök csüggedten sírva, titkon várva, valaki rám talál. Valaki, akire végre ráemelhetem könnyes tekintetem, talán lesz merszem felnézni, s talán neki is lesz bátorsága kérdezni könnyeim okát. S talán türelemmel kivárja zavaros válaszom, s meghallja végre szívet szaggató sikolyom. De többnyire hiába várok. Csak ülök öntudatlan önmagamba zárva. Ujjaim jeleket rajzolnak a porba, mind sírva sárrá dalolt üzenet, s a szél emlékké repíti majd a kiszáradt porszemeket. A csend dübörgése megsüketít. Mindenütt ragyoghat a nap, csak hol én kuporgok, ott sötétlik árnyék. A belső kiáltás némára zárja ajkaim. Szám mozog, és suttog valahol belül egy imát a lélek, de ajkam nem formál szavakat, hangszálaimat nem rezgeti meg a visszafojtott levegő. Szívemre száradnak a könnyek, arcomat merevvé torzítja a bánat, szememből már rég kihunyt a fény.
De nézd csak lelkemben még mindig gyertyát tart egy kis manó, saját apró testével óvja a pislákoló lángot, hogy el ne oltsa mélyről jött óvatlan sóhajtásom. Adná kezembe, de nem éri el bénára dermedt karom.Kérlek, segíts, talán vérző lelkem legutolsó szikráját ő tartja kezében. Ne hagyd magára. Ne hagyd egyedül, kérlek. Félek.
SvesztiClaire
