Nagy zűr - folyt. köv.

Nagy zűr van, bizony, avagy az álomgyár csillogása egyre haloványabb... - folytatnám a Nyssa által feldobott témát, a kommentnél kicsit hosszabb formában, mivel nekem is nagy bánatom, hogy egyre rosszabb filmekkel „örvendeztetnek” meg minket az utóbbi években.

Laikusként nézem a mozi varázslatos világát, de (ez ügyben) könnyen elvarázsolhatónak tartom magamat, hálás közönségnek.

Szeretek azon izgulni, hogy sikerül-e megmenteni a világot az éppen aktuális halálos, apokaliptikus, szörnyűséges veszedelemtől, rettenetes gonosztevőktől. Szeretem azokat a filmeket, amelyek csak szórakoztatni akarnak, beérvén annyival, hogy pár gondtalan órát adnak a nézőnek, így kis időre elfelejthetik gondjukat-bajukat, (ez nem is olyan kis ajándék, ha jobban belegondolunk). Szeretem azokat a filmeket is, amelyeken tisztán látszik, hogy a készítői bizony szeretnék megváltani a világot, vagy legalábbis életre szóló élményt adni a nézőnek. Szeretem azokat a filmeket, melyik a könnyedség látszatát keltik, de bizony el van rejtve benne jó pár magvas gondolat és olyan jelenet, amire még sokáig emlékszik az ember. Szeretném szeretni a mostani filmeket, de ritkán sikerül. Egyre gyakrabban okoznak csalódást. Én is azok közé tartozom, akik szeretnének rájönni a miértekre.

Eleinte a forgatókönyvekre gyanakodtam, kétségtelen, hogy ritka madár lett az igazán jó forgatókönyv. Példának okáért sosem fogom megbocsájtani, hogy annyira elrontották az Eragon könyvsorozat filmes verzióját. Csak az első részt csinálták meg, és olyan, de olyan ígéretesen indult, megszerezték Jeremy Ironst, John Malkovich is rábólintott a filmre – mégis, a végeredmény csak sírásra ad okot. Abban biztos voltam, hogy a film készítőinek fogalma sincs arról, hogy mi fog történni a második könyvben, bár azt nem értettem, hogy miért írták át ennyire az első könyvet. Tavaly megkaptam a választ: egyik, a filmben dolgozó statiszta írta egy portálra, hogy a kedves amerikai filmkészítők 2/3-a nem is olvasta a könyvet… ja, kérem, hát így kell elrontani egy filmet. Pont így, ez tökéletes példa rá.

Írjon forgatókönyvet olyan ember, aki nem kötődik a történethez, és látszik, hogy nem is nagyon érdekli, döntsenek olyanok, akiknek fogalmuk sincs, hogy miből csinálnak filmet, mit kéne visszaadni a vásznon, a lényeg, hogy gyorsan csinálunk valamit, valahogy, aztán reméljük, hogy sokat kaszálunk...  Nyilván nem kaphat minden könyv egy Peter Jacksont (földig hajolok előtte), de ha tisztességgel megcsinálják az első két könyvet, akkor bizony 9 számjegyes bevételt érhettek volna el velük, az előre borítékolható és sajnálatosan (megérdemelten) bekövetkezett bukás helyett. Nem ez mozgatja őket? Akkor miért nem tesznek meg érte mindent?

Nem véletlen, hogy egyre gyengébbek a Nyssa által is említett romantikus filmek. Üvölt a forgatókönyvből, hogy az íróknak már rég fogalmuk sincs arról, hogy milyenek az átlagemberek, hogyan gondolkodnak, milyen érzéseik vannak. Persze egy magas fallal védett palotából nehéz is meglesni őket, el kéne köztük vegyülni...

Már a rendezőkre is gyanakszom, mert a régen zseniális, kezükből megbízhatóan remek filmeket kiadók is egyre gyengébben muzsikálnak.

Azt el kell mondani a védelmükben, hogy már a rendezőknek sem könnyű. Sokan és sok helyen kifejtették már, hogy az amerikai és európai filmkészítés között az egyik legnagyobb különbség pont a rendező szerepe. Sarkítva: Európában egy film a rendezőre van bízva, a forgatáson az van, amit ő mondott. Amerikában a rendezőnek igencsak korlátozott a hatalma, ott a pénz beszél, vagyis a filmet pénzelő producerek döntenek, és mindenki, aki pénzt adott a filmbe, az bele is akar szólni, hogy milyen legyen a végeredmény. Meg is látszik...

Vajon ki és milyen okból bízta a Twilight második részét egy férfi rendezőre? Maga a könyv eleve adta, hogy ezt csak egy nő tudná igazán vászonra vinni...

Egyre kevesebb a bátor rendező. Oké, értem én, hogy, nem rendezhet minden filmet Aronofsky,  Almodóvár, Alejandro González Inárritu vagy Woody Allen. Mégis, egyre több filmmel kapcsolatban gondolom azt, hogy egy keménykezű rendező csodát művelt volna…

Vagy Oliver Stone miért nem találja már régi önmagát évek óta? Pedig ő tényleg nagy volt... régen.

Tavalyi évben imádtam a Fekete hattyút, zseniális, tökéletes alkotás. Nem kicsit lepődtem meg azon, hogy a rendező, Darren Aronofsky, már 2000-ben tárgyalt Natalie-val a szerepről, csak sajnos sokáig tartott, mire tető alá tudta a hozni a filmet. Tegyük hozzá, hogy ha A pankrátor nem lett volna akkora anyagi siker, akkor talán most sem sikerült volna – legalábbis egyes pletykák szerint. Szeretném megkérdezni a nagyon okos stúdióvezetőket, hogy vajon miért tartott több mint 10 évig, hogy korunk egyik legzseniálisabb rendezőjének és generációja talán legjobb (de mindenképp egyik legjobb és legnépszerűbb) színésznőjének a közös filmje elkészülhessen? És így is sok kompromisszummal, mert összesen 13 millió dollárt sikerült összekaparni a projectre, ami arrafelé vicces összeg, egyes színészek/színésznők ennyiért fel sem kelnek az ágyból. Az elmúlt 10 évben annyi, de annyi zseniális, feledhetetlen alkotást pénzeltek, hogy erre már nem maradt keretük?

Apropó színészek, színésznők. Ha már az Amerika Kapitánynál tartunk, valaki magyarázza már meg nekem, hogy miért pont az a pasast választották erre a szuperhős-szerepre, aki már ugyanezen „istálló” egyik képregényének szereplőjeként ismertté vált? Lásd a Fantasztikus Négyesből Fáklya. Azt nem hiszem el, hogy Chris Evans ennyire egyedi, pótolhatatlan, kiemelkedő lenne. Fáklyának tökéletes volt, arra a szerepre tényleg pont egy ilyen karakter kellett, de őszintén szólva, én nem bíznám rá az egész világ megmentését, sőt... Tom Cruise-nak elhiszem, hogy bármi is fenyegeti a világot, ő aztán legény a gáton, megtesz mindent, amit csak lehet, de Chris Evansből ezt nem nézem ki. Még annyit sem, hogy bárkinek szét tudná rúgni a hátsóját... 

Hiába készül mostanában ennyi képregény-feldolgozás, még mindig nem hiszik el LA-ben, hogy ezekre a szerepekre is igazi színészeket kell szerződtetni, lásd Hugh Jackman, Robert Downey Jr., különben lapos lesz a karakter és így maga a film is. Ha nem tudok neki szurkolni, akkor megette a fene az egészet, bármit is rajzolnak köré utólag.

Tom Cruise-t szeretettel üdvözlöm ismét a vásznon, magánemberként azt csinál, amit akar, az viszont vitathatatlan tény, hogy az egyik legprofibb ember a film világában. Nagyon kevesen képesek annyit beletenni egy filmbe, amit ő. A lelkesedése és elképesztő maximalizmusa tiszteletet érdemel.

A mesefilmek egyre butábbnak tartják a gyerekeket és a felnőtteket is, nem elvarázsolnak, hanem kiábrándítanak néha...

Rendes romkom színésznőt is lassan nagyítóval kell keresni. Meg Ryan trónja régóta üresen áll. Sajnos a legtöbb színésznő már a magazinok címlapjainak játszik és fényévekre került az átlagnőtől. Persze megértem őket, Jennifer Lopez vagy Catherine Zeta-Jones akkora sztárok, hogy az életük már máshogy zajlik, bármilyen hóbortjukat boldogan teljesítik a körülöttük élő emberek. De akkor játszanak királylányt és dívát, mert azt egyetlen percre sem sikerült elhitetni velem, hogy Jennifer Lopez egy szobalány, és képes lenne napi 10-12 órát melózni úgy, hogy közben betörik a körme és tönkremegy a sminkje.

Az „új arcok”, eddig ismeretlen színésznők, pl. Emma Stone, sokkal jobbak és hitelesebbek ezekben a szerepekben, mint azok, akik már régóta élik áloméletüket.

Már ha lehetőséget kapnak, és nem azt történik, hogy a rendező meglát egy fehérneműmodellt valami fotózáson és rögtön rá is bízza a következő filmje női főszerepét, lásd Transformers 3, benne Rosie Huntington-Whiteley kritikán aluli teljesítményével....

Egy szó mint száz, jelenleg Hálívúd egyre messzebb és messzebb kerül attól, hogy az emberek visszatérjenek a mozikba. Szerintem.

-Lily-

Nagy zűr az Álomgyárban, avagy hova tűntek a jó filmek?

Stréber diákként nevelkedtem, ez mindenképpen rányomta a vörösen izzó billogot felnőttkori (?!) ízlésemre. Imádom, ha nem csupán a munka területén szembesülök kihívásokkal és a magánéletem pörög, hanem az úgymond hétköznapi szórakozásom is feladja a leckét. Gondolok itt az olyan egyszerű élvezetekre, mint amikor egy tál mandarinnal bebugyolálom magam a kedvenc plédembe frissen vásárolt regényem társaságában, vagy amikor szintén hasonló körülmények között hátradőlök a fotelemben, hogy akkor most lássuk azt a nagyon várt új filmet, amit még kvázi nem is játszanak a magyar mozik.

Hála a Kaporszakállúnak, az írott szó mágikus ereje még mindig nem kopott meg – legyen szó a könyvtárból kikölcsönzött asztrofizikával foglalkozó szakkönyvről vagy a Gangeszen lötyögő gumimatracról, esetleg a kemény összegekért levadászott vámpíros regényekről (igen, tudom, ez amolyan „bűnös élvezet” nálam, mea culpa…), mindig csillogó szemmel, gyermeki lelkesedéssel vetem rá magam a „zsákmányra”, hogy gyakorlatilag egyetlen lélegzetvétellel szippantsam magába a csodát, melyet egy-egy fantasztikus szerző kreativitásának köszönhetek. A könyvek ajándéka, hogy mindig érzelmeket és kérdéseket ébresztenek bennem: megnevettetnek, megsiratnak, elgondolkodtatnak, de soha, SOHA nem maradok napi agytorna nélkül.

És ez az, amit az utóbbi pár évben egyre jobban hiányolok a filmekből. Aki ismer, az tudja, hogy a „filmőrült” kifejezés egyáltalán nem túlzás velem kapcsolatban. Nem csupán bizonyos színészek vagy rendezők munkáit szeretem, magát a filmgyártás intézményét tartom lenyűgözőnek. Azt, ahogy egy producer rátalál egy történetre, ami megérint benne valamit, és éveken (de legalábbis hosszú hónapokon) keresztül küzd azért, hogy a nagyközönséghez is eljusson az ő kis személyes csodája. A folyamatot, ahogy például egy bestsellerből forgatókönyv születik, amelybe beleszeret egy rendező, a színészek, ahogy összeáll a teljes stáb, x hónapon keresztül forgatnak, hogy aztán a direktor úr vezényletével mindenki tépje a haját az utómunkálatok során a minden tekintetben egyedi és megismételhetetlen moziélmény megteremtése közben, majd a készítők full puccban feszengjenek a premieren a kritikusok és a mozimániások ítéletére várva. A filmek szerelmeseinek egy-egy nagyon várt blockbuster feletti izgalmát vagy épp mélységes csalódottságát csak az értheti meg és érezheti át igazán, aki nem csupán divatból beszél az Oscar idei lehetséges befutóiról, hanem meggyőződésből követi nyomon ennek a művészeti ágnak az alkotásait és termékeit.

Éppen ezért, a filmek iránti (még mindig) Hesztia tüzeként lobogó szeretetem miatt fájdalmas számomra, hogy (szigorúan szubjektív véleményem szerint persze) a gyerekkoromban megállapított kábé 60-40%-os „zseniális mozi kontra tucatgagyi” arány mára gyászosan átrendeződött. Status quoról már régóta nem beszélhetünk, tízből kilenc film (már ha annak lehet nevezni őket) NÉZHETETLEN, unalmas, sablonos, totálisan érdektelen, de agyonmarketingelik őket, míg az az egy értékelhető vagy urambocsá’ szuper darab kellő reklám és az ebből fakadó érdeklődés hiányában a kukában végzi.

Miért???

Nyilvánvalóan még a likviditási gondokkal bajlódó stúdiók is rendelkeznek a projektjeik menedzseléséhez szükséges tőkével, hiszen elég csak feliratkozni a hírleveleikre, vagy belelapozni egy filmekkel foglalkozó magazinba ahhoz, hogy lássuk: évente több tucatnyi film startol a mozikban. És ezek csak azok a blockbusterek, amik úgymond óhatatlanul is benne vannak a köztudatban, hiszen néhány szorgos marketinges méhecske jóvoltából ezek folynak a tévéből, a rádióból, az újságokból, ez a téma szemez velünk többek között a közösségi oldalakon, sőt, a buszmegálló is filmplakátokkal van tele. Még meg sem említettem a kis költségvetésű filmeket, doksikat, rövidfilmeket és (káromkodni fogok!) a művészfilmeket, de a Sundance Fesztivál közönségén kívül ezek a kutyát sem érdeklik, hagyjuk is őket inkább… Induljunk ki abból, hogy elvileg van pénz. Most kicsit mélyebben gondolkodjunk el azon, hogy az utóbbi tíz év filmterméséből milyen igazán emlékezetes alkotásokkal találkoztunk és hány olyan „izét” láttunk, ami után legszívesebben visszakértük volna a mozijegy árát. Vajon melyik lista lesz hosszabb? Sajnos nálam az utóbbi.

Felvetődhet az a jogos(nak tűnő) vád, hogy azért írom ezt, mert olyan megkeseredett tyúk vagyok, akinek semmi sem elég jó, a kákán is csomót keresek, miért nem tudok egyszerűen csak hátradőlni és élvezni, amit látok. Megtenném én, hahó! Az esetleges félreértések tisztázása érdekében szeretném kijelenteni, hogy elsősorban most is a szórakozást keresem, amikor leülök „mozizni”. Sőt, még csak azt sem lehet rám fogni, hogy csupán az „oscardrámák” jelentik számomra a szellemi kielégülést, hiszen egy horror után minden különösebb lelki tütü nélkül vetem rá magam egy vígjátékra, hogy végül egy sci-fiben teljesedjen ki az élmény. Nem mindig arra vágyom, hogy IQ-zsonglőrként rakjam össze a Mr. Nobody vagy a K-PAX cselekményét, vagy ájuldozzak azon, mennyire fantasztikus színésznő Meryl Streep és kérlek Istenem, zsebeljen be minden elképzelhető díjat A Vaslady-ért!!!! Néha jó egyszerűen csak röhögni a Jenki zulun, szurkolni Linda Hamiltonnak és Schwarzinak, vagy borzongani Az ördögűzőn. De álljunk csak meg egy pillanatra! Kinek tűnt fel a tény, hogy az utóbb említett három kategóriában nem épp mai darabokat versenyeztetek???      

És itt kezdődik a probléma. Hollywood ész nélkül ontja magából a filmeket, de úgy, hogy egyszerűen nem győzöm megnézni mindet – és újabban utólag szinte mindig azt mondom, hogy ezt a két órát bárcsak másra szántam volna. Jó horrort utoljára akkor láttam, amikor a fősulin japán pszichohorror-maratont rendeztünk a lakótársammal. A vígjáték számomra bocs, de nem a kaki-puki-büfi viccekkel kezdődik. Az akciófilmek sztoriját meg kábé öt perc után egy jól pozícionált kérdéssel megbuktatom, miszerint drágáim, legalább számoljuk már, hogy egy Glockból egy tárral hány lövést lehet leadni – magyarán szólva az ezredforduló után készült eksönök nemhogy nem logikusak, hanem egyszerűen nevetségesen buták. A „lávsztorikat” meg inkább hagyjuk, mert amit Hollywood gondol a szerelemről, az nem egyeztethető össze a világnézetemmel. Bocs, de az nem működőképes, hogy egy gyönyörű színésznőre ráaggatjuk a fogszabályzót, a rasnya parókát, felpingálunk rá pár pattanást, ráadunk egy szivacsrucit az úszógumi illúziójáért, hogy majd 90 perc múlva a csajszi a saját tündöklően szép önmagaként smárolja le az aktuális fürdőgatya-modellből „színésszé” avanzsált helyi menő csávót, akit legszívesebben tarkón csapnék a műmacsóságáért. Aki ezt beveszi, annak a következőt ajánlom: újraforgatom neki a „hiperszupercukijajjdejó” nyáltengert az utcáról kasztingolt átlagnővel és átlagférfival Debrecenben, zöld Trabanttal, paprikás krumplival és lakóteleppel, azt nézze meg, és ha úgy is működik neki a zseniális sztori, akkor én kérek elnézést. De megint csak azt tudnám mondani, hogy a romantikus film az mondjuk (hasamra csapok és…) a Szerelmünk lapjaival vagy az Anna és a királlyal kezdődik, nem a High Scool Musical filmváltozataival.

Külön problémás kérdéskör az utóbbi években megjelent „zsáner”, melynek neve képregényfilm lészen, és nagyon divatos ám, annak ellenére, hogy a névadó műfaj rajongói eddig talán az egy szem Vasember (és – talánesetleg, de ez egy nagyonhalványmég – a Pókember) kivételével körbeanyázták még azt is, akinek a fejében egyáltalán megszületett az a hülyeség, hogy egy akár több évtizedes múltra visszatekintő nemzeti kincsből (lásd X-Men) két órában hiteles filmet lehet készíteni. Olyan ez, mint A Gyűrűk Ura kapcsán megszülető körömrágós effektus volt anno: mivel rajongsz a történetekért, a karakterekért, örülsz annak, hogy filmre viszik és a nagy(obb)közönség is megismeri azt, ami téged évek óta ámulatban tart – ugyanakkor előre tudod, hogy ezermillió százalékos biztonsággal kijelenthető, ha a premieren a rendező mellett ülnél, fél percenként leüvöltenéd a hajat a fejéről, hogy hogy tehette ezt a szentségtörést a kedvenc szuperhősöddel?!?!?!?!?!?! (Saját példámból kiindulva – a pestis szánkázzon végig a hátán annak, aki a Marvel egyik legtökösebb női szuperhőséből Halle Berry közreműködésével ezt a Ciklon nevű förmedvényt kreálta. De Eric Bana is ássa el magát a Hulkért, az Amerika Kapitányt meg ahogy volt, végigszenvedtem.) Jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy „hozott anyagból” nem is lehet olyan filmet készíteni, ami mindenki tetszését elnyeri… de azért rá lehetne gyúrni a feladatra, nem?!

Másik hatalmas kedvencem a nemek egyenjogúságának fals mellékterméke, a női főszereplős látvány- és/vagy akciófilmek kérdésköre. Egyrészt imádom őket, mert megtestesítik azt az ábrándos vágyálmunkat, hogy csinitopogónkat lerúgva Lindásan elbődüljünk, hogy „híííííííííííjáááááá!!!”, és azzal a lendülettel nindzsásan halálos ütést mérjünk a minket fizikálisan vagy mentálisan irritáló embertársainkra. Másfelől viszont súlyos agyvérzést kapok az olyan jelenetektől, amikor azt kellene elhinnem, hogy egy vasággyal együtt kábé harminc kilós, zsiráfszerű végtagokkal bíró csontkollekció (nevezzük példának okáért Milla Jovovichnak, Zoe Saldanának vagy Jessica Bielnek) a wrestling nevű „sportból” kiszuperált, átlag 120 kilós kétajtós Chippendale-szekrényekből álló rosszfiúkat rugdos halálra a pálcika lábaival és csap állon úgy a picike ökleivel, hogy egyből szól is nekik a gong a K.O.-ra, és „a lovagiasság nem halt még ki alapon” az úriemberek persze nem egyszerre rontanak a csajra, hanem szépen sorban kivárják, hogy az lekaratéjozza őket. Vagy a másik halálom: adjunk egy szamurájkardot egy anorexiás tinilány egyik kezébe, a másikba egy akkora revolvert, amit töltött állapotban fel se bírna emelni, nemhogy még oda se nézve nokedliszaggatót lyuggasson az ellen nemesebbik felébe, és eresszük rá a CGI generálta vámpírokra, zombikra, sárkányra, akármire, és lássuk, hogy ugrik álltó helyből duplaszaltóval két háztömbnyit a kis szőke humanoid, miközben egyenletes kis kockákra darabolja a rosszfiút. Na szerintem EZ a vígjáték, nem a Nyoszolyólányok… Ha már mindenképp életben kell tartani ezt a (minek is nevezzelek? o.O) csajos akcióakármi műfajt, akkor ajánlanám Sigourney Weaver nénit mintának, akinek ELHITTEM, amikor azt mondta, hogy ”Get away from her, you bitch!”, és jól pofán toszta az élient a targonca-rucijában. 

Magyarul oda akarok kilyukadni, hogy a szellemileg erősen sötét szénbányára hajazó, gondolkodni nem szerető amerikai átlagközönségnek legyártják az ilyen típusú iparosmunkának számító filmeket, és mivel más nincs (mert ugye ebből lesz bevétel, ergó többnyire ezt kérik át a forgalmazók a magyar közönségnek), ezeket a mélyenszántó sztorijú audiovizuális antialkotásokat kapja a kis hazánkban élő átlagos moziba járó is. Ha hozzáveszem a tényt, hogy ráadásul a kereskedelmi tévéknek hála, importáljuk és legyártjuk a saját valóság- és talkshow műremekeinket, hogy ezzel is tovább amortizáljuk szerencsétlen agysejtjeinket, csoda, hogy egyáltalán még felismerjük a JÓ filmet, amikor merő véletlenségből rábukkanunk.

A probléma tehát, hogy csillagászati áron dobozba kerül egy rakás olyan film, amiből szívem szerint csinos kis máglyát raknék a felelős stúdió kreatív igazgatói irodájának kellős közepén. Olyan „izékről” beszélek, amelyek vagy totális zsákutcába kanyarodó könyvadaptációk vagy pancser kezekbe került, „egyébként többet-jobbat is ki lehetett volna hozni belőle” típusú B-C-…-Zs-kategóriás szarvashibák. Arról, amikor van egy amúgy sem túl szilárd lábakon álló regénysorozat és születik belőle egy BORZALMAS Twilight-saga, vagy van egy „ezzel még tényleg nem találkoztam máshol”-féle horrorfilm-ötlet, és forgatnak belőle egy Ezt éld túl!-t – az alapötlet, hogy Báthory Böske videojáték segítségével gyilkolja a tiniket, ami valljuk be, elég beteg, de pöpec kis tinihorrort lehetett volna rittyenteni belőle kicsit több zsetonnal, egy normális CGI-stábbal, meg egy felelősségének teljes tudatában lévő rendezővel. Mondjuk így is iszonyú jól szórakoztam, de egy horrortól azt várnám, hogy legalább néha-néha özzerezzenjek és felsikkantsak, nem pedig azt, hogy a könnyem folyjon, úgy röhögjek rajta. (Csak halkan és azt is dupla zárójelben jegyzem meg, hogy aki igazán jó vígjátékot szeretne látni, az ne az annak címzett filmekkel próbálkozzon, vegyen elő egy Sikoly Ötezret, és röhögje ki a szilikonmellű buta szőkét, aki ahelyett, hogy kirohanna a gyilkos elől az utcára, a pincébe vagy a padlásra menekül, és közben elrohan a szép nagy piszkavas meg a konyhapultra kikészített késkészlet mellett, hogy végül „puszta kézzel” visongjon a gyilkos képébe… eeeeeeeeeeeehhhhhhhh, a logika ezer halált hal manapság.) És végül, de nagyon nem utolsó sorban, ahelyett, hogy ezermillió bőrt megpróbálnak lehúzni egy elsőre (vagy nagyon feltételes módban még esetleg másodjára is) működő ötletről, kezdenének el inkább kutatni az új, még sosem használt elemekkel operáló EGYEDI sztorijú forgatókönyvek után... mert valahol, valami nagyon poros fiókban biztos akadna pár valamirevaló történet. Tök poén, hogy készül/elkészült a Halálos iramban százhatodik, a Resident Evil n+1-edik meg A Karib-tenger kalózai sokadik része, mármint átérzem az üzleti döntést, amely alapján zöld utat kaptak ezek a projektek, de akármennyire is lájkolom Paul Walker cuki seggét (a felsorakoztatott autóremekekről nem is beszélve!!!), meg Johnny Depp egyébként fantörpikus színészi kvalitásait, már a 3. részeknél elkezdtem látványosan unni ezeket a franchise-alapon forgatott popcornmozikat, és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. 

Pár éve még lehetőség szerint igyekeztem mindent, ami érdekelt, a moziban megnézni, ezzel jelezve szeretetemet, csodálatomat és nagyrabecsülésemet egy olyan „intézmény” felé, amely négyéves korom óta a bűvöletében tart. Ma már akkor sem ülnék be a „mágikus terembe” a „csodavászon” elé, ha ingyen kapnám az egyébként szemérmetlenül drága jegyet. Inkább itthon ülök le reménykedve megnézni egy-egy új filmet. Mert ha nem tetszik, még mindig passziánszozhatok vagy mélezgethetek közben. Vagy pár kattintással kvázi egyetlen balettos ugrással továbbléphetek egy remélhetőleg jobb filmre. Így legalább nem megy teljesen kárba az a bizonyos két óra…

És ha minden kötél szakad, még mindig ott vannak a könyvek. Azokban még sosem csalódtam.   

-Nyssa-

Filmajánló - FRIGHT NIGHT RELOADED

A Colin Farrell-rajongók pompomlány-csapata és a rettegés-fanatikusok klánja tudtommal izzadtra izgulta magát az 1985-ös évjáratú Frászkarika című horror-komédia újrájának premierjéig. Mivel jómagam is mindkét célcsoportba bőven beletartozom, szintén elfogultan, bár némileg szorongva vártam a nagy napot. Hülye vagyok, nem kellett volna. Azt kaptam, amire számítottam, sőt, jóval többet.

Engedjétek meg, hogy egy bekezdés erejéig szabadon eresszem a Farrell úrért nyáladzó, mélyre temetett visongó tinilány énemet. Colin olyan, mint a jó bor, ahogy „öregszik” (a szívtiprók ritka fajának képviselői esetében ez a kifejezés azért irtó hülyén hangzik…), egyre… khmmmm… szexisebb férfiállat lesz belőle. Komolyan, már azért megérte megnézni a filmet, hogy pár másodperc erejéig meggusztálhassam a nyitott ingből elővillanó nagyon nyami felsőtestét. A mosolya még mindig überHŰŰŰ, a sármja változatlanul ott van a szeren – úgy összességében bármikor odatartanám az artériáimat az általa megformált vámpírnak. És hé… ez a Jerry egyáltalán nem hasonlít az elődjére…

Nincs itt semmi szarozás, egyből belecsapunk a lecsóba, és csak úgy fröcsög a művér, in medias res egy mészárlás kellős közepébe csöppenünk. Na de kérem, 26 év az technikai fejlődéssel, szép arcú színészcsemeték és nagypályás aktorok kinevelésével, a közönség részéről egyre emelkedő tűréshatárral és perverz forgatókönyvírók dajkálásával töltött 26 kemény év… jogos és okos fogás, hogy egyből elhúzzák a néző orra előtt a mézesmadzagot. A kezdeti hirig után a képernyőre rágyógyult szegény fejemet sokként érte a kertvárosi idill és a helyi gimi hierarchiájának kötelező bemutatása, na de valahogy képbe kell hozni minket, hogy ezúttal Charlie-t a kölyökképű Anton Yelchin alakítja, a bögyös, immáron szöszke barátnő szerepében (a számomra még mindig jellegtelen) Imogen Poots tündököl, a belevaló anyukát pedig Toni Collette hozza tök jópofán. Külön öröm volt Charlie haverjaként viszont látni Christopher Mintz-Plasse nyomi fejét, bár nagyfogú barátunk igen rövid úton elvágja szegény kölyök nyomorult életének vékonyka fonalát. Mert jessssssssz, hamar feltűnik a főgonosz szerepében Colin Farrell – a frissen a szomszédba költözött Jerry konszolidáltan ezermesterkedik Mrs. Brewsternek, de úgy, hogy fél kézzel már tárcsáztam is a számát, hogy igazán megjavíthatná a rendetlenkedő villany-főkapcsolónkat (perszeeeeee, jó kifogás, hogy kedvemre meggusztálhassam a létrán pipiskedő hímördög formás hátsóját). 

De és viszont: a film NEM annyiból áll, hogy a hölgyeknek lehet ájuldozni a szépfiú mosolyától, a skacok meg izgulhatnak a barátnőre és közben azon törhetik a fejüket, hogy egy ilyen bombázó hogy a répába járhat egy ekkora lúzerrel (ezt a kérdést szerintem magában minden néző fel fogja tenni… logikai baki, az amcsi gimikben a dögös bige mindig a hátvéddel/csapatkapitánnyal jár, nem a pattanásait épp hátrahagyó senkivel – na de ez legyen a legnagyobb gondunk). A rendező, Craig Gillespie nem remake-et forgatott, hanem az eredeti anyagot alapul véve, szinte csak a karakterek nevét megtartva gyártott egy abszolút 2011-es vámpíros mozit. Van benne egy Stephanie Meyert cikiző kitekintős poén, amiért bónuszpuszit érdemel a stáb, de kábé ennyi a paródia, most sokkal inkább a horroros szál dominál. Az új Jerry nem várja meg, míg behívják, hogy megcsócsálja a szűzlányok nyakát. Ő sztriptíztáncosokból nassol, és ha nem hívod be… nos nem vacakol, felrobbantja a pecódat, mert akkor nem kell az invitálásig ráncosodnia. Megléptél előle, mert olyan magas mázlifaktorral születtél, hogy csajostól-mamistól megúszod, ha rád omlik a ház? Nem gáz, a vámpír kitartó vadász, az amcsi filmekben szinte kötelező autós üldözés ezzel kipipálva. Bár, azt itt és most kell megjegyeznem, hogy Jerry sziszegős-morgós hisztije némileg aláássa a látványos kollégák szó szerint pofásra sikeredett munkáját… 

Aki ismeri az eredetit, az már biztos elcsodálkozott, hogy „de mi van Peter Vincenttel”? Nos, a figura most egy beszívott-lőtt-fújt, beképzelt, seggfej, ámde nagymenő bűvészként köszön vissza David Tennant abszolválásában. Egyet azért el kell ismernem: szívesen játszanék múzeumosdit a kérójában, lenne ott mit megtapizni! És ha már a „nagy elődöt” emlegettem, akkor el kell mondanom, hogy a diszkós jelenetet hál’istennek megtartották, annyi különbséggel, hogy 1. sokkal pofásabbra és 2. sokkal erotikusabbra sikeredett. Bár lehet, hogy most megint csak a Farrell-fan kacsintott elő belőlem…

Lényeg a lényeg: az amcsi és/vagy vámpíros filmek scriptes bibliájának idevágó passzusa értelmében meg kell menteni a lányt, amire Charlie és a gerincét menet közben valahol megtaláló Vincent olyan felszerelésben érkezett, hogy menten leköptem kávéval a monitort. RÖ-HE-JES. Jahh, kérem, lehet ez volt a vígjáték-szál! Mindenesetre azt azért a díszletes és látványos kollégák számlájára kell írni, hogy a vámpír odúja elég baljóslatúra sikeredett – csupa félhomály, vagy éppen vaksötét zugok, Jerry léptei alatt dübögő-recsegő fapadló, titkos átjárók, beépített börtöncellák, „családi pince”… Az utolsó negyedórába tényleg apait-anyait beleadott mindenki – az újdonsült „kommandósok” lődöznek, karóznak (…zseblámpával cseszik szét a retinádat ………………), Drakula menyasszonya átmegy kurvoidba, Jerry meg előadja a vámpír-keresztapa és a zombigyáros kombinációját. Ez viszont nekem személy szerint külön tetszett, a mai vérszívók már annyira az internetkorszak gyermekei, hogy eszükbe sem jutna sáros földdel összebarmolni a márkás öltönyüket és a Jimmy Choo-jukat… De most komolyan, rettentő kreatív módon csavargatják meg a vén kardfogú tökeit, 400 évnyi tapasztalat ide vagy oda – újabb puszi a stáb hasára. Ugyan a halálhörgést túllihegték, de jár az a nyelves csók a hírónak. A padló szétlődözéséért is, szintén ötletes megoldás volt, úgy érzem, az ijfú Charlie-nak és a megtért bűvésznek van jövője a vérszopó-kifingatás kényes szakmájában. Szóval, összefoglalva. A rendezőre már nem csak a Plasztik szerelem (2007) című munkája miatt fogok emlékezni. A díszletes és látványos stábot illeti a dicséret a gótikusba oltott modern fílingért. A forgatókönyvíróknak a pár nagyonnnhülye és nagyonnnbéna mondatuk ellenére is jár a „mégiscsak pislákol a remény szikrája Hálivúdban” című különdíj. A szereplők megtalálták azt a vékony határvonalat az önirónia és a vérkomoly (hehe…) színészkedés között, ami ebben a műfajban mindenképpen erény. Colin Farrell pedig… hát… ő Colin Farrell. (Hú, de elmés voltam… de ezt a delejes vigyorral megeresztett mondatomat az igaz fanoknak nem kell magyarázni. XP)

Nem azt mondom, hogy ez lesz a következő nagy nyertes a soros Oscar-gálán, sőt még csak azt sem, hogy valami eget rengetően új dolgot tett le az asztalra, parázni meg aztán végképp nem fog tőle senki, mert ennél már edzettebbek vagyunk, mit nekünk egy kis málnaszörp. De a neovampirizmus unalmas kliséitől való megcsömörlésem után én igenis élveztem. Remélem, ezzel más is így lesz.

Ja, és aki rájön, hogy a vámpírok mióta esznek almát, az megkapja a Nyssa-féle békenóbelt.

-Nyssa-

Sorozatajánló - „Black Adder, Black Adder, he's very bad indeed…”

Egy ismert sorozatról szeretnék „pár szót szólni”, ez pedig a Fekete Vipera (The Black Adder). Az egyik kedvenc BBC sorozatom, és mostanában szereztem meg a forgatókönyvét, Ben Elton és Richard Curtis eléggé elborult elmék lehetnek. 2000 előtt láttam először, valamikor nyáron. Tudom mindig éjszaka sugározták, én pedig fenn maradtam és megnéztem, majd másnap kibeszéltem a nagybátyámmal. Ő volt az, aki a filmszeretetet elültette bennem. Visszatérve a sorozatra, tartalmát tekintve, az angol történelmet tekinti végig teljes aprólékossággal, a középkortól az első világháborúig. Szerkezetét tekintve: huszonnégy epizód plusz egyéb különálló részek. Most már végre kitérek a valódi mondandómra és arra, hogy miért a legjobb. A klasszikus, fekete (abszurd, szürrealista, dadaista) humorból építkezik mindezt úgy, hogy a saját történelmét parodizálja ki, helyzet- és szövegkomikumokon keresztül. Ezen felül a tudományos dolgokat is viccesen adják elő, tehát ez egy intellektuális sorozat. Mindezeket a legkevésbé történelem-hűen, de a néző számára teljesen hitelesen tálalják. A felsoroltakat megkoronázza az a tény, hogy a legnagyobb angol humoristákat sorakoztatják fel: Rowan Atkinson, Stephen Fry, Tony Robinson és végül Hugh Laurie; a női oldalt egymaga képviseli Miranda Richardson. 

Akárki akármit mond, Mr. Atkinson legjobb szerepe „Vipcsi”, a magyar szinkronban így hívja I. Erzsébet Viperát. Érdekes, hogy sokan, köztük én is, Rowan alakítását dicsérik, holott ő maga nem szeret játszani. A jelleme ebben a sorozatban sokkal komplexebb, mint a Mr. Beanben. Egy hideg, metsző logikával rendelkező férfit alakít, aki gyengeelméjűekkel van körülvéve (ők mindig a feljebbvalói). Az intellektuális felsőbbségét mindig érezteti is az érintettekkel, természetesen azok ezt nem fogják fel. A komikumok jelentős része egy meghatározó szálra vezet, mégpedig arra, hogy „Edna” (Edmund) uralkodó akar lenni. Valójában azért, mert a legelső rész végén három boszorka ezt jósolja a számára. Kérdés, hogy miért pont neki, és hogy mindez valóra válik-e, akit érdekel, tekintse meg a millenniumi kiadást.

Baldrick szegénykém meg olyan buta, hogy az már tényleg fizikálisan fáj („Főnök van egy ravasz tervem…”, itt már lehet tudni, hogy jó nem fog kisülni a dologból). Voltaképp az elején még nem olyan buta, az évek alatt válik azzá, a végére már cinikus is, csak a „gazdája” ezt nem érzékeli. Stephen Fry, pedig a LEGNAGYOBB angol humorista, nem voltak a sorozatban annyira domináns szerepei, viszont emlékezetesek. Laurie pedig a House és nem House rajongóknak egyaránt kötelező. Ez a férfi egy igazi tehetség. Mikor a félbolond régensherceget, Györgyöt játssza valami eszméletlen, de a legjobb jelenete, amikor a negyedik évadban nőt alakít, az a mozgás, az a mimika, az ember elhiszi, hogy tényleg egy „Primadonna”.

Természetesen itt is van magyar utalás, mert az apja akaratából Vipera kénytelen megnősülni, a rész végén egy magyar hercegnőt vesz el, Leiát. Végül el szeretném mondani, hogy szórakoztató szófordulataival, humoros történelmi utalásaival és fantasztikus karakterválasztásával, illetve jellemfejlődésével, a Fekete Vipera a világ talán legjobb sorozata. Aki látott belőle pár részt az a rajongója lett, természetesen velem sincs ez másképp.

-Ildikó-

Filmajánló - The Boat That Rocked

A Rockhajóról szerintem biztosan állíthatom, hogy a kedvenc filmem. És nem azért mert olyan zseniális fordulatok vannak benne, vagy mert olyan művészi, nem is lehetett nagy ördöngősség a színészek számára sem a szerepeket eljátszani, nincsenek benne bonyolult jellemek sem. Egyszerűen csak azért imádom, mert mindig felvidít, és valahogy soha nem tudom megunni. Ha rossz kedvem van, ha unatkozom, ha jó kedvem van, ha tanulok, ha épp egyik zene se illik a hangulatomhoz, vagy ha csak simán hiányzik, megnézem. Azt hiszem a legjobban ezt a filmet azok tudják értékelni, akik szeretik a zenét (elsősorban a rockzenét és a hasonló műfajokat), vagyis nem csak szeretik, hanem nagyon fontos nekik, mint például nekem. Azt szeretem a Rockhajóban, hogy annyira jól átadja a 60-as évek ’fílingjét’, mit jelentett akkor az embereknek ez az újfajta zenei irányzat, hogy szinte visszarepíti a nézőt abba a korszakba, engem annyira hogy én csak táncolva-énekelve-tapsolva tudom végignézni :D

Ahogy a bevezető rész után megszólal az első zene a filmben, már ott elhatároztam, hogy én márpedig visszamegyek valahogy a hatvanas évekbe, kellenek azok a ruhák és a zene, teljesen magamba szívtam a rock’n’roll életérzést. És a legfurcsább az egészben, hogy úgymond unszolni kellett, hogy nézzem meg, kb. 4 hónapig volt nálam, barátnőm adta kölcsön hogy ’Biztos tetszeni fog’.
Amikor leültem megnézni, nem tudtam miről szól, nem olvastam el a hátoldalát, csak annyit tudtam, hogy valami köze van a zenéhez meg valami hajóhoz (a címéből adódóan) illetve volt a dvd borítón egy mondat, ami valahogy így szólt: „Királyok voltak…amíg el nem süllyedtek”. De hát annyira nem is törődtem vele, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívembe zárom majd.

Ez egy egyszerű kis történet pár zeneőrült hapsiról, akik egy rozzant hajóról játszanak rockzenét Nagy-Britanniában, az egész világnak. Aztán hozzájuk verődik egy fiatal srác, Carl, akit az anyja küldött ide miután kirúgták a suliból, hogy egy kis jómodort tanuljon (Hát, szeretném én is, hogy ilyen helyre küldjenek „büntetésképpen”…) A kormánynak persze nem tetszik a kalózrádió és törvénytelenné akarják tenni, persze egy rakás olyan embernek, akinek a zene a mindene, ez nem jelent túl nagy akadályt. Nagyon tetszik, ahogy mutatják a célközönséget is, amire kiválasztottak egy kupac embert, különböző helyszínekről, például kisgyerekek a hálószobában hallgatják, tinilányok a bentlakásos suliban, vagy épp 20as éveikben járó fiatalok a házibuliban. Ahogy ezek az emberek táncolnak a zenére, én sem bírom ülve végignézni, sőt már lassan én is ugyanúgy mozgok, mint a filmben a többiek, persze nyilván azért mert nagyon sokszor láttam már. Ezen kívül a Rockhajó ékes bizonyítéka annak, hogy a zene igenis megszépíti az embert. Habár ők maguk nem gitároznak vagy dobolnak, de mégis ők szolgáltatják a zenét többmillió rajongónak, ezért mindenki oda vissza van értük (beleértve engem is :D), bár önmagukban nem túl attraktívak. És persze, mint manapság egyik filmből sem, ebből se maradhat ki a love-story (sőt, nem is egy), viszont itt mégsem érzi úgy az ember, hogy erről szólt az egész film, vagy ez lenne a lényege. A végét pedig nagyon jól megoldották, vége van a korszaknak, de a zene mégis tovább él. És David Bowie még azokat is a stáblistánál marasztalja (legalábbis egy darabig), akik egyébként nem szokták megvárni.

Úgyhogy azt tudom tanácsolni, hogy aki szereti a rockzenét, mindenképpen nézze meg, mert ezt nem lehet kihagyni! Aki más műfajt szeret, az is megnézheti, de akkor felejtse el mindazt, amit itt áradoztam róla, mert úgy fog járni, mint a nővérem, aki szerint „Nem volt rossz” de nem értette miért csaptam olyan nagy hűhót körülötte, és hogy vagyok képes naponta háromszor is megnézni :)

-Réka-