Filmajánló - FRIGHT NIGHT RELOADED

A Colin Farrell-rajongók pompomlány-csapata és a rettegés-fanatikusok klánja tudtommal izzadtra izgulta magát az 1985-ös évjáratú Frászkarika című horror-komédia újrájának premierjéig. Mivel jómagam is mindkét célcsoportba bőven beletartozom, szintén elfogultan, bár némileg szorongva vártam a nagy napot. Hülye vagyok, nem kellett volna. Azt kaptam, amire számítottam, sőt, jóval többet.

Engedjétek meg, hogy egy bekezdés erejéig szabadon eresszem a Farrell úrért nyáladzó, mélyre temetett visongó tinilány énemet. Colin olyan, mint a jó bor, ahogy „öregszik” (a szívtiprók ritka fajának képviselői esetében ez a kifejezés azért irtó hülyén hangzik…), egyre… khmmmm… szexisebb férfiállat lesz belőle. Komolyan, már azért megérte megnézni a filmet, hogy pár másodperc erejéig meggusztálhassam a nyitott ingből elővillanó nagyon nyami felsőtestét. A mosolya még mindig überHŰŰŰ, a sármja változatlanul ott van a szeren – úgy összességében bármikor odatartanám az artériáimat az általa megformált vámpírnak. És hé… ez a Jerry egyáltalán nem hasonlít az elődjére…

Nincs itt semmi szarozás, egyből belecsapunk a lecsóba, és csak úgy fröcsög a művér, in medias res egy mészárlás kellős közepébe csöppenünk. Na de kérem, 26 év az technikai fejlődéssel, szép arcú színészcsemeték és nagypályás aktorok kinevelésével, a közönség részéről egyre emelkedő tűréshatárral és perverz forgatókönyvírók dajkálásával töltött 26 kemény év… jogos és okos fogás, hogy egyből elhúzzák a néző orra előtt a mézesmadzagot. A kezdeti hirig után a képernyőre rágyógyult szegény fejemet sokként érte a kertvárosi idill és a helyi gimi hierarchiájának kötelező bemutatása, na de valahogy képbe kell hozni minket, hogy ezúttal Charlie-t a kölyökképű Anton Yelchin alakítja, a bögyös, immáron szöszke barátnő szerepében (a számomra még mindig jellegtelen) Imogen Poots tündököl, a belevaló anyukát pedig Toni Collette hozza tök jópofán. Külön öröm volt Charlie haverjaként viszont látni Christopher Mintz-Plasse nyomi fejét, bár nagyfogú barátunk igen rövid úton elvágja szegény kölyök nyomorult életének vékonyka fonalát. Mert jessssssssz, hamar feltűnik a főgonosz szerepében Colin Farrell – a frissen a szomszédba költözött Jerry konszolidáltan ezermesterkedik Mrs. Brewsternek, de úgy, hogy fél kézzel már tárcsáztam is a számát, hogy igazán megjavíthatná a rendetlenkedő villany-főkapcsolónkat (perszeeeeee, jó kifogás, hogy kedvemre meggusztálhassam a létrán pipiskedő hímördög formás hátsóját). 

De és viszont: a film NEM annyiból áll, hogy a hölgyeknek lehet ájuldozni a szépfiú mosolyától, a skacok meg izgulhatnak a barátnőre és közben azon törhetik a fejüket, hogy egy ilyen bombázó hogy a répába járhat egy ekkora lúzerrel (ezt a kérdést szerintem magában minden néző fel fogja tenni… logikai baki, az amcsi gimikben a dögös bige mindig a hátvéddel/csapatkapitánnyal jár, nem a pattanásait épp hátrahagyó senkivel – na de ez legyen a legnagyobb gondunk). A rendező, Craig Gillespie nem remake-et forgatott, hanem az eredeti anyagot alapul véve, szinte csak a karakterek nevét megtartva gyártott egy abszolút 2011-es vámpíros mozit. Van benne egy Stephanie Meyert cikiző kitekintős poén, amiért bónuszpuszit érdemel a stáb, de kábé ennyi a paródia, most sokkal inkább a horroros szál dominál. Az új Jerry nem várja meg, míg behívják, hogy megcsócsálja a szűzlányok nyakát. Ő sztriptíztáncosokból nassol, és ha nem hívod be… nos nem vacakol, felrobbantja a pecódat, mert akkor nem kell az invitálásig ráncosodnia. Megléptél előle, mert olyan magas mázlifaktorral születtél, hogy csajostól-mamistól megúszod, ha rád omlik a ház? Nem gáz, a vámpír kitartó vadász, az amcsi filmekben szinte kötelező autós üldözés ezzel kipipálva. Bár, azt itt és most kell megjegyeznem, hogy Jerry sziszegős-morgós hisztije némileg aláássa a látványos kollégák szó szerint pofásra sikeredett munkáját… 

Aki ismeri az eredetit, az már biztos elcsodálkozott, hogy „de mi van Peter Vincenttel”? Nos, a figura most egy beszívott-lőtt-fújt, beképzelt, seggfej, ámde nagymenő bűvészként köszön vissza David Tennant abszolválásában. Egyet azért el kell ismernem: szívesen játszanék múzeumosdit a kérójában, lenne ott mit megtapizni! És ha már a „nagy elődöt” emlegettem, akkor el kell mondanom, hogy a diszkós jelenetet hál’istennek megtartották, annyi különbséggel, hogy 1. sokkal pofásabbra és 2. sokkal erotikusabbra sikeredett. Bár lehet, hogy most megint csak a Farrell-fan kacsintott elő belőlem…

Lényeg a lényeg: az amcsi és/vagy vámpíros filmek scriptes bibliájának idevágó passzusa értelmében meg kell menteni a lányt, amire Charlie és a gerincét menet közben valahol megtaláló Vincent olyan felszerelésben érkezett, hogy menten leköptem kávéval a monitort. RÖ-HE-JES. Jahh, kérem, lehet ez volt a vígjáték-szál! Mindenesetre azt azért a díszletes és látványos kollégák számlájára kell írni, hogy a vámpír odúja elég baljóslatúra sikeredett – csupa félhomály, vagy éppen vaksötét zugok, Jerry léptei alatt dübögő-recsegő fapadló, titkos átjárók, beépített börtöncellák, „családi pince”… Az utolsó negyedórába tényleg apait-anyait beleadott mindenki – az újdonsült „kommandósok” lődöznek, karóznak (…zseblámpával cseszik szét a retinádat ………………), Drakula menyasszonya átmegy kurvoidba, Jerry meg előadja a vámpír-keresztapa és a zombigyáros kombinációját. Ez viszont nekem személy szerint külön tetszett, a mai vérszívók már annyira az internetkorszak gyermekei, hogy eszükbe sem jutna sáros földdel összebarmolni a márkás öltönyüket és a Jimmy Choo-jukat… De most komolyan, rettentő kreatív módon csavargatják meg a vén kardfogú tökeit, 400 évnyi tapasztalat ide vagy oda – újabb puszi a stáb hasára. Ugyan a halálhörgést túllihegték, de jár az a nyelves csók a hírónak. A padló szétlődözéséért is, szintén ötletes megoldás volt, úgy érzem, az ijfú Charlie-nak és a megtért bűvésznek van jövője a vérszopó-kifingatás kényes szakmájában. Szóval, összefoglalva. A rendezőre már nem csak a Plasztik szerelem (2007) című munkája miatt fogok emlékezni. A díszletes és látványos stábot illeti a dicséret a gótikusba oltott modern fílingért. A forgatókönyvíróknak a pár nagyonnnhülye és nagyonnnbéna mondatuk ellenére is jár a „mégiscsak pislákol a remény szikrája Hálivúdban” című különdíj. A szereplők megtalálták azt a vékony határvonalat az önirónia és a vérkomoly (hehe…) színészkedés között, ami ebben a műfajban mindenképpen erény. Colin Farrell pedig… hát… ő Colin Farrell. (Hú, de elmés voltam… de ezt a delejes vigyorral megeresztett mondatomat az igaz fanoknak nem kell magyarázni. XP)

Nem azt mondom, hogy ez lesz a következő nagy nyertes a soros Oscar-gálán, sőt még csak azt sem, hogy valami eget rengetően új dolgot tett le az asztalra, parázni meg aztán végképp nem fog tőle senki, mert ennél már edzettebbek vagyunk, mit nekünk egy kis málnaszörp. De a neovampirizmus unalmas kliséitől való megcsömörlésem után én igenis élveztem. Remélem, ezzel más is így lesz.

Ja, és aki rájön, hogy a vámpírok mióta esznek almát, az megkapja a Nyssa-féle békenóbelt.

-Nyssa-