Otthonaid már lakatlan szigetek,
rétegesen rohad rajtuk a penész.
Láncok már nem kötnek sehova,
mindet magad verted szét.
Emeltél magas kőfalat,
hogy ne lásson be senkisem,
s most keresel egy kiutat,
de valami benned sírni kezd.
És süket leszel, vak, és béna,
a félelemtől egyre kisebb,
hogy minden körülötted néma,
csak egy hang lesz még erősebb.
Dobol döng és dübörög,
majd vibrál, zihál és vége.
De ittmaradt valami érthetetlen:
hogy nem szabadulhatsz sohasem.
Hát ülj le szépen a végtelenben.
SvesztiClaire
Tökéletesen megfogalmaztad azokat az érzéseket, amik mostanában kavarognak bennem...
VálaszTörlésA verset több, mint 30 éve írtam. Nem Amy halála ihlette. De talán kapcsolódik.
VálaszTörlésNyssa most már megértettem, hogy miért ez a komment. Pocsék ezt érezni, amit a versem sugall, és tudom, most nem vigasztal, de hidd el, egyszer túl leszel ezen is. Most ezt kell megélni, átélni. Mindennek oka van. Egyszer ebből a fájdalomból is képes leszel építkezni.
Nagyon sokan fel sem fogják, milyen mélyen és jóvátehetetlenül meg tudnak bántani másokat, és ezzel mekkora érzelmi pokolba tudják taszítani a másikat. Ennek az ügynek én maradtam a "rosszabbik" végén, egy másik alkalommal majd más lesz hasonló helyzetben. És ezt nem a rosszindulat mondatja velem, csupán az Univerzum rendje - mert hiszek az egyensúlyban.
VálaszTörlésBennem megszületett egy döntés. És onnan tudom, hogy ez a döntés jó volt, hogy a bennem uralkodó káoszt szinte azonnal béke váltotta fel. Úgyhogy azt hiszem, a gyógyulás útjára léptem, és ennek kimondhatatlanul örülök. :)És annak is, hogy bár azt hittem, mindent elveszítettem, sokan bebizonyították, hogy nem tiszavirág-életű barátság van köztünk, és ezt hatalmas ajándéknak tartom. ^^