Nagy zűr az Álomgyárban, avagy hova tűntek a jó filmek?

Stréber diákként nevelkedtem, ez mindenképpen rányomta a vörösen izzó billogot felnőttkori (?!) ízlésemre. Imádom, ha nem csupán a munka területén szembesülök kihívásokkal és a magánéletem pörög, hanem az úgymond hétköznapi szórakozásom is feladja a leckét. Gondolok itt az olyan egyszerű élvezetekre, mint amikor egy tál mandarinnal bebugyolálom magam a kedvenc plédembe frissen vásárolt regényem társaságában, vagy amikor szintén hasonló körülmények között hátradőlök a fotelemben, hogy akkor most lássuk azt a nagyon várt új filmet, amit még kvázi nem is játszanak a magyar mozik.

Hála a Kaporszakállúnak, az írott szó mágikus ereje még mindig nem kopott meg – legyen szó a könyvtárból kikölcsönzött asztrofizikával foglalkozó szakkönyvről vagy a Gangeszen lötyögő gumimatracról, esetleg a kemény összegekért levadászott vámpíros regényekről (igen, tudom, ez amolyan „bűnös élvezet” nálam, mea culpa…), mindig csillogó szemmel, gyermeki lelkesedéssel vetem rá magam a „zsákmányra”, hogy gyakorlatilag egyetlen lélegzetvétellel szippantsam magába a csodát, melyet egy-egy fantasztikus szerző kreativitásának köszönhetek. A könyvek ajándéka, hogy mindig érzelmeket és kérdéseket ébresztenek bennem: megnevettetnek, megsiratnak, elgondolkodtatnak, de soha, SOHA nem maradok napi agytorna nélkül.

És ez az, amit az utóbbi pár évben egyre jobban hiányolok a filmekből. Aki ismer, az tudja, hogy a „filmőrült” kifejezés egyáltalán nem túlzás velem kapcsolatban. Nem csupán bizonyos színészek vagy rendezők munkáit szeretem, magát a filmgyártás intézményét tartom lenyűgözőnek. Azt, ahogy egy producer rátalál egy történetre, ami megérint benne valamit, és éveken (de legalábbis hosszú hónapokon) keresztül küzd azért, hogy a nagyközönséghez is eljusson az ő kis személyes csodája. A folyamatot, ahogy például egy bestsellerből forgatókönyv születik, amelybe beleszeret egy rendező, a színészek, ahogy összeáll a teljes stáb, x hónapon keresztül forgatnak, hogy aztán a direktor úr vezényletével mindenki tépje a haját az utómunkálatok során a minden tekintetben egyedi és megismételhetetlen moziélmény megteremtése közben, majd a készítők full puccban feszengjenek a premieren a kritikusok és a mozimániások ítéletére várva. A filmek szerelmeseinek egy-egy nagyon várt blockbuster feletti izgalmát vagy épp mélységes csalódottságát csak az értheti meg és érezheti át igazán, aki nem csupán divatból beszél az Oscar idei lehetséges befutóiról, hanem meggyőződésből követi nyomon ennek a művészeti ágnak az alkotásait és termékeit.

Éppen ezért, a filmek iránti (még mindig) Hesztia tüzeként lobogó szeretetem miatt fájdalmas számomra, hogy (szigorúan szubjektív véleményem szerint persze) a gyerekkoromban megállapított kábé 60-40%-os „zseniális mozi kontra tucatgagyi” arány mára gyászosan átrendeződött. Status quoról már régóta nem beszélhetünk, tízből kilenc film (már ha annak lehet nevezni őket) NÉZHETETLEN, unalmas, sablonos, totálisan érdektelen, de agyonmarketingelik őket, míg az az egy értékelhető vagy urambocsá’ szuper darab kellő reklám és az ebből fakadó érdeklődés hiányában a kukában végzi.

Miért???

Nyilvánvalóan még a likviditási gondokkal bajlódó stúdiók is rendelkeznek a projektjeik menedzseléséhez szükséges tőkével, hiszen elég csak feliratkozni a hírleveleikre, vagy belelapozni egy filmekkel foglalkozó magazinba ahhoz, hogy lássuk: évente több tucatnyi film startol a mozikban. És ezek csak azok a blockbusterek, amik úgymond óhatatlanul is benne vannak a köztudatban, hiszen néhány szorgos marketinges méhecske jóvoltából ezek folynak a tévéből, a rádióból, az újságokból, ez a téma szemez velünk többek között a közösségi oldalakon, sőt, a buszmegálló is filmplakátokkal van tele. Még meg sem említettem a kis költségvetésű filmeket, doksikat, rövidfilmeket és (káromkodni fogok!) a művészfilmeket, de a Sundance Fesztivál közönségén kívül ezek a kutyát sem érdeklik, hagyjuk is őket inkább… Induljunk ki abból, hogy elvileg van pénz. Most kicsit mélyebben gondolkodjunk el azon, hogy az utóbbi tíz év filmterméséből milyen igazán emlékezetes alkotásokkal találkoztunk és hány olyan „izét” láttunk, ami után legszívesebben visszakértük volna a mozijegy árát. Vajon melyik lista lesz hosszabb? Sajnos nálam az utóbbi.

Felvetődhet az a jogos(nak tűnő) vád, hogy azért írom ezt, mert olyan megkeseredett tyúk vagyok, akinek semmi sem elég jó, a kákán is csomót keresek, miért nem tudok egyszerűen csak hátradőlni és élvezni, amit látok. Megtenném én, hahó! Az esetleges félreértések tisztázása érdekében szeretném kijelenteni, hogy elsősorban most is a szórakozást keresem, amikor leülök „mozizni”. Sőt, még csak azt sem lehet rám fogni, hogy csupán az „oscardrámák” jelentik számomra a szellemi kielégülést, hiszen egy horror után minden különösebb lelki tütü nélkül vetem rá magam egy vígjátékra, hogy végül egy sci-fiben teljesedjen ki az élmény. Nem mindig arra vágyom, hogy IQ-zsonglőrként rakjam össze a Mr. Nobody vagy a K-PAX cselekményét, vagy ájuldozzak azon, mennyire fantasztikus színésznő Meryl Streep és kérlek Istenem, zsebeljen be minden elképzelhető díjat A Vaslady-ért!!!! Néha jó egyszerűen csak röhögni a Jenki zulun, szurkolni Linda Hamiltonnak és Schwarzinak, vagy borzongani Az ördögűzőn. De álljunk csak meg egy pillanatra! Kinek tűnt fel a tény, hogy az utóbb említett három kategóriában nem épp mai darabokat versenyeztetek???      

És itt kezdődik a probléma. Hollywood ész nélkül ontja magából a filmeket, de úgy, hogy egyszerűen nem győzöm megnézni mindet – és újabban utólag szinte mindig azt mondom, hogy ezt a két órát bárcsak másra szántam volna. Jó horrort utoljára akkor láttam, amikor a fősulin japán pszichohorror-maratont rendeztünk a lakótársammal. A vígjáték számomra bocs, de nem a kaki-puki-büfi viccekkel kezdődik. Az akciófilmek sztoriját meg kábé öt perc után egy jól pozícionált kérdéssel megbuktatom, miszerint drágáim, legalább számoljuk már, hogy egy Glockból egy tárral hány lövést lehet leadni – magyarán szólva az ezredforduló után készült eksönök nemhogy nem logikusak, hanem egyszerűen nevetségesen buták. A „lávsztorikat” meg inkább hagyjuk, mert amit Hollywood gondol a szerelemről, az nem egyeztethető össze a világnézetemmel. Bocs, de az nem működőképes, hogy egy gyönyörű színésznőre ráaggatjuk a fogszabályzót, a rasnya parókát, felpingálunk rá pár pattanást, ráadunk egy szivacsrucit az úszógumi illúziójáért, hogy majd 90 perc múlva a csajszi a saját tündöklően szép önmagaként smárolja le az aktuális fürdőgatya-modellből „színésszé” avanzsált helyi menő csávót, akit legszívesebben tarkón csapnék a műmacsóságáért. Aki ezt beveszi, annak a következőt ajánlom: újraforgatom neki a „hiperszupercukijajjdejó” nyáltengert az utcáról kasztingolt átlagnővel és átlagférfival Debrecenben, zöld Trabanttal, paprikás krumplival és lakóteleppel, azt nézze meg, és ha úgy is működik neki a zseniális sztori, akkor én kérek elnézést. De megint csak azt tudnám mondani, hogy a romantikus film az mondjuk (hasamra csapok és…) a Szerelmünk lapjaival vagy az Anna és a királlyal kezdődik, nem a High Scool Musical filmváltozataival.

Külön problémás kérdéskör az utóbbi években megjelent „zsáner”, melynek neve képregényfilm lészen, és nagyon divatos ám, annak ellenére, hogy a névadó műfaj rajongói eddig talán az egy szem Vasember (és – talánesetleg, de ez egy nagyonhalványmég – a Pókember) kivételével körbeanyázták még azt is, akinek a fejében egyáltalán megszületett az a hülyeség, hogy egy akár több évtizedes múltra visszatekintő nemzeti kincsből (lásd X-Men) két órában hiteles filmet lehet készíteni. Olyan ez, mint A Gyűrűk Ura kapcsán megszülető körömrágós effektus volt anno: mivel rajongsz a történetekért, a karakterekért, örülsz annak, hogy filmre viszik és a nagy(obb)közönség is megismeri azt, ami téged évek óta ámulatban tart – ugyanakkor előre tudod, hogy ezermillió százalékos biztonsággal kijelenthető, ha a premieren a rendező mellett ülnél, fél percenként leüvöltenéd a hajat a fejéről, hogy hogy tehette ezt a szentségtörést a kedvenc szuperhősöddel?!?!?!?!?!?! (Saját példámból kiindulva – a pestis szánkázzon végig a hátán annak, aki a Marvel egyik legtökösebb női szuperhőséből Halle Berry közreműködésével ezt a Ciklon nevű förmedvényt kreálta. De Eric Bana is ássa el magát a Hulkért, az Amerika Kapitányt meg ahogy volt, végigszenvedtem.) Jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy „hozott anyagból” nem is lehet olyan filmet készíteni, ami mindenki tetszését elnyeri… de azért rá lehetne gyúrni a feladatra, nem?!

Másik hatalmas kedvencem a nemek egyenjogúságának fals mellékterméke, a női főszereplős látvány- és/vagy akciófilmek kérdésköre. Egyrészt imádom őket, mert megtestesítik azt az ábrándos vágyálmunkat, hogy csinitopogónkat lerúgva Lindásan elbődüljünk, hogy „híííííííííííjáááááá!!!”, és azzal a lendülettel nindzsásan halálos ütést mérjünk a minket fizikálisan vagy mentálisan irritáló embertársainkra. Másfelől viszont súlyos agyvérzést kapok az olyan jelenetektől, amikor azt kellene elhinnem, hogy egy vasággyal együtt kábé harminc kilós, zsiráfszerű végtagokkal bíró csontkollekció (nevezzük példának okáért Milla Jovovichnak, Zoe Saldanának vagy Jessica Bielnek) a wrestling nevű „sportból” kiszuperált, átlag 120 kilós kétajtós Chippendale-szekrényekből álló rosszfiúkat rugdos halálra a pálcika lábaival és csap állon úgy a picike ökleivel, hogy egyből szól is nekik a gong a K.O.-ra, és „a lovagiasság nem halt még ki alapon” az úriemberek persze nem egyszerre rontanak a csajra, hanem szépen sorban kivárják, hogy az lekaratéjozza őket. Vagy a másik halálom: adjunk egy szamurájkardot egy anorexiás tinilány egyik kezébe, a másikba egy akkora revolvert, amit töltött állapotban fel se bírna emelni, nemhogy még oda se nézve nokedliszaggatót lyuggasson az ellen nemesebbik felébe, és eresszük rá a CGI generálta vámpírokra, zombikra, sárkányra, akármire, és lássuk, hogy ugrik álltó helyből duplaszaltóval két háztömbnyit a kis szőke humanoid, miközben egyenletes kis kockákra darabolja a rosszfiút. Na szerintem EZ a vígjáték, nem a Nyoszolyólányok… Ha már mindenképp életben kell tartani ezt a (minek is nevezzelek? o.O) csajos akcióakármi műfajt, akkor ajánlanám Sigourney Weaver nénit mintának, akinek ELHITTEM, amikor azt mondta, hogy ”Get away from her, you bitch!”, és jól pofán toszta az élient a targonca-rucijában. 

Magyarul oda akarok kilyukadni, hogy a szellemileg erősen sötét szénbányára hajazó, gondolkodni nem szerető amerikai átlagközönségnek legyártják az ilyen típusú iparosmunkának számító filmeket, és mivel más nincs (mert ugye ebből lesz bevétel, ergó többnyire ezt kérik át a forgalmazók a magyar közönségnek), ezeket a mélyenszántó sztorijú audiovizuális antialkotásokat kapja a kis hazánkban élő átlagos moziba járó is. Ha hozzáveszem a tényt, hogy ráadásul a kereskedelmi tévéknek hála, importáljuk és legyártjuk a saját valóság- és talkshow műremekeinket, hogy ezzel is tovább amortizáljuk szerencsétlen agysejtjeinket, csoda, hogy egyáltalán még felismerjük a JÓ filmet, amikor merő véletlenségből rábukkanunk.

A probléma tehát, hogy csillagászati áron dobozba kerül egy rakás olyan film, amiből szívem szerint csinos kis máglyát raknék a felelős stúdió kreatív igazgatói irodájának kellős közepén. Olyan „izékről” beszélek, amelyek vagy totális zsákutcába kanyarodó könyvadaptációk vagy pancser kezekbe került, „egyébként többet-jobbat is ki lehetett volna hozni belőle” típusú B-C-…-Zs-kategóriás szarvashibák. Arról, amikor van egy amúgy sem túl szilárd lábakon álló regénysorozat és születik belőle egy BORZALMAS Twilight-saga, vagy van egy „ezzel még tényleg nem találkoztam máshol”-féle horrorfilm-ötlet, és forgatnak belőle egy Ezt éld túl!-t – az alapötlet, hogy Báthory Böske videojáték segítségével gyilkolja a tiniket, ami valljuk be, elég beteg, de pöpec kis tinihorrort lehetett volna rittyenteni belőle kicsit több zsetonnal, egy normális CGI-stábbal, meg egy felelősségének teljes tudatában lévő rendezővel. Mondjuk így is iszonyú jól szórakoztam, de egy horrortól azt várnám, hogy legalább néha-néha özzerezzenjek és felsikkantsak, nem pedig azt, hogy a könnyem folyjon, úgy röhögjek rajta. (Csak halkan és azt is dupla zárójelben jegyzem meg, hogy aki igazán jó vígjátékot szeretne látni, az ne az annak címzett filmekkel próbálkozzon, vegyen elő egy Sikoly Ötezret, és röhögje ki a szilikonmellű buta szőkét, aki ahelyett, hogy kirohanna a gyilkos elől az utcára, a pincébe vagy a padlásra menekül, és közben elrohan a szép nagy piszkavas meg a konyhapultra kikészített késkészlet mellett, hogy végül „puszta kézzel” visongjon a gyilkos képébe… eeeeeeeeeeeehhhhhhhh, a logika ezer halált hal manapság.) És végül, de nagyon nem utolsó sorban, ahelyett, hogy ezermillió bőrt megpróbálnak lehúzni egy elsőre (vagy nagyon feltételes módban még esetleg másodjára is) működő ötletről, kezdenének el inkább kutatni az új, még sosem használt elemekkel operáló EGYEDI sztorijú forgatókönyvek után... mert valahol, valami nagyon poros fiókban biztos akadna pár valamirevaló történet. Tök poén, hogy készül/elkészült a Halálos iramban százhatodik, a Resident Evil n+1-edik meg A Karib-tenger kalózai sokadik része, mármint átérzem az üzleti döntést, amely alapján zöld utat kaptak ezek a projektek, de akármennyire is lájkolom Paul Walker cuki seggét (a felsorakoztatott autóremekekről nem is beszélve!!!), meg Johnny Depp egyébként fantörpikus színészi kvalitásait, már a 3. részeknél elkezdtem látványosan unni ezeket a franchise-alapon forgatott popcornmozikat, és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. 

Pár éve még lehetőség szerint igyekeztem mindent, ami érdekelt, a moziban megnézni, ezzel jelezve szeretetemet, csodálatomat és nagyrabecsülésemet egy olyan „intézmény” felé, amely négyéves korom óta a bűvöletében tart. Ma már akkor sem ülnék be a „mágikus terembe” a „csodavászon” elé, ha ingyen kapnám az egyébként szemérmetlenül drága jegyet. Inkább itthon ülök le reménykedve megnézni egy-egy új filmet. Mert ha nem tetszik, még mindig passziánszozhatok vagy mélezgethetek közben. Vagy pár kattintással kvázi egyetlen balettos ugrással továbbléphetek egy remélhetőleg jobb filmre. Így legalább nem megy teljesen kárba az a bizonyos két óra…

És ha minden kötél szakad, még mindig ott vannak a könyvek. Azokban még sosem csalódtam.   

-Nyssa-

Filmajánló - FRIGHT NIGHT RELOADED

A Colin Farrell-rajongók pompomlány-csapata és a rettegés-fanatikusok klánja tudtommal izzadtra izgulta magát az 1985-ös évjáratú Frászkarika című horror-komédia újrájának premierjéig. Mivel jómagam is mindkét célcsoportba bőven beletartozom, szintén elfogultan, bár némileg szorongva vártam a nagy napot. Hülye vagyok, nem kellett volna. Azt kaptam, amire számítottam, sőt, jóval többet.

Engedjétek meg, hogy egy bekezdés erejéig szabadon eresszem a Farrell úrért nyáladzó, mélyre temetett visongó tinilány énemet. Colin olyan, mint a jó bor, ahogy „öregszik” (a szívtiprók ritka fajának képviselői esetében ez a kifejezés azért irtó hülyén hangzik…), egyre… khmmmm… szexisebb férfiállat lesz belőle. Komolyan, már azért megérte megnézni a filmet, hogy pár másodperc erejéig meggusztálhassam a nyitott ingből elővillanó nagyon nyami felsőtestét. A mosolya még mindig überHŰŰŰ, a sármja változatlanul ott van a szeren – úgy összességében bármikor odatartanám az artériáimat az általa megformált vámpírnak. És hé… ez a Jerry egyáltalán nem hasonlít az elődjére…

Nincs itt semmi szarozás, egyből belecsapunk a lecsóba, és csak úgy fröcsög a művér, in medias res egy mészárlás kellős közepébe csöppenünk. Na de kérem, 26 év az technikai fejlődéssel, szép arcú színészcsemeték és nagypályás aktorok kinevelésével, a közönség részéről egyre emelkedő tűréshatárral és perverz forgatókönyvírók dajkálásával töltött 26 kemény év… jogos és okos fogás, hogy egyből elhúzzák a néző orra előtt a mézesmadzagot. A kezdeti hirig után a képernyőre rágyógyult szegény fejemet sokként érte a kertvárosi idill és a helyi gimi hierarchiájának kötelező bemutatása, na de valahogy képbe kell hozni minket, hogy ezúttal Charlie-t a kölyökképű Anton Yelchin alakítja, a bögyös, immáron szöszke barátnő szerepében (a számomra még mindig jellegtelen) Imogen Poots tündököl, a belevaló anyukát pedig Toni Collette hozza tök jópofán. Külön öröm volt Charlie haverjaként viszont látni Christopher Mintz-Plasse nyomi fejét, bár nagyfogú barátunk igen rövid úton elvágja szegény kölyök nyomorult életének vékonyka fonalát. Mert jessssssssz, hamar feltűnik a főgonosz szerepében Colin Farrell – a frissen a szomszédba költözött Jerry konszolidáltan ezermesterkedik Mrs. Brewsternek, de úgy, hogy fél kézzel már tárcsáztam is a számát, hogy igazán megjavíthatná a rendetlenkedő villany-főkapcsolónkat (perszeeeeee, jó kifogás, hogy kedvemre meggusztálhassam a létrán pipiskedő hímördög formás hátsóját). 

De és viszont: a film NEM annyiból áll, hogy a hölgyeknek lehet ájuldozni a szépfiú mosolyától, a skacok meg izgulhatnak a barátnőre és közben azon törhetik a fejüket, hogy egy ilyen bombázó hogy a répába járhat egy ekkora lúzerrel (ezt a kérdést szerintem magában minden néző fel fogja tenni… logikai baki, az amcsi gimikben a dögös bige mindig a hátvéddel/csapatkapitánnyal jár, nem a pattanásait épp hátrahagyó senkivel – na de ez legyen a legnagyobb gondunk). A rendező, Craig Gillespie nem remake-et forgatott, hanem az eredeti anyagot alapul véve, szinte csak a karakterek nevét megtartva gyártott egy abszolút 2011-es vámpíros mozit. Van benne egy Stephanie Meyert cikiző kitekintős poén, amiért bónuszpuszit érdemel a stáb, de kábé ennyi a paródia, most sokkal inkább a horroros szál dominál. Az új Jerry nem várja meg, míg behívják, hogy megcsócsálja a szűzlányok nyakát. Ő sztriptíztáncosokból nassol, és ha nem hívod be… nos nem vacakol, felrobbantja a pecódat, mert akkor nem kell az invitálásig ráncosodnia. Megléptél előle, mert olyan magas mázlifaktorral születtél, hogy csajostól-mamistól megúszod, ha rád omlik a ház? Nem gáz, a vámpír kitartó vadász, az amcsi filmekben szinte kötelező autós üldözés ezzel kipipálva. Bár, azt itt és most kell megjegyeznem, hogy Jerry sziszegős-morgós hisztije némileg aláássa a látványos kollégák szó szerint pofásra sikeredett munkáját… 

Aki ismeri az eredetit, az már biztos elcsodálkozott, hogy „de mi van Peter Vincenttel”? Nos, a figura most egy beszívott-lőtt-fújt, beképzelt, seggfej, ámde nagymenő bűvészként köszön vissza David Tennant abszolválásában. Egyet azért el kell ismernem: szívesen játszanék múzeumosdit a kérójában, lenne ott mit megtapizni! És ha már a „nagy elődöt” emlegettem, akkor el kell mondanom, hogy a diszkós jelenetet hál’istennek megtartották, annyi különbséggel, hogy 1. sokkal pofásabbra és 2. sokkal erotikusabbra sikeredett. Bár lehet, hogy most megint csak a Farrell-fan kacsintott elő belőlem…

Lényeg a lényeg: az amcsi és/vagy vámpíros filmek scriptes bibliájának idevágó passzusa értelmében meg kell menteni a lányt, amire Charlie és a gerincét menet közben valahol megtaláló Vincent olyan felszerelésben érkezett, hogy menten leköptem kávéval a monitort. RÖ-HE-JES. Jahh, kérem, lehet ez volt a vígjáték-szál! Mindenesetre azt azért a díszletes és látványos kollégák számlájára kell írni, hogy a vámpír odúja elég baljóslatúra sikeredett – csupa félhomály, vagy éppen vaksötét zugok, Jerry léptei alatt dübögő-recsegő fapadló, titkos átjárók, beépített börtöncellák, „családi pince”… Az utolsó negyedórába tényleg apait-anyait beleadott mindenki – az újdonsült „kommandósok” lődöznek, karóznak (…zseblámpával cseszik szét a retinádat ………………), Drakula menyasszonya átmegy kurvoidba, Jerry meg előadja a vámpír-keresztapa és a zombigyáros kombinációját. Ez viszont nekem személy szerint külön tetszett, a mai vérszívók már annyira az internetkorszak gyermekei, hogy eszükbe sem jutna sáros földdel összebarmolni a márkás öltönyüket és a Jimmy Choo-jukat… De most komolyan, rettentő kreatív módon csavargatják meg a vén kardfogú tökeit, 400 évnyi tapasztalat ide vagy oda – újabb puszi a stáb hasára. Ugyan a halálhörgést túllihegték, de jár az a nyelves csók a hírónak. A padló szétlődözéséért is, szintén ötletes megoldás volt, úgy érzem, az ijfú Charlie-nak és a megtért bűvésznek van jövője a vérszopó-kifingatás kényes szakmájában. Szóval, összefoglalva. A rendezőre már nem csak a Plasztik szerelem (2007) című munkája miatt fogok emlékezni. A díszletes és látványos stábot illeti a dicséret a gótikusba oltott modern fílingért. A forgatókönyvíróknak a pár nagyonnnhülye és nagyonnnbéna mondatuk ellenére is jár a „mégiscsak pislákol a remény szikrája Hálivúdban” című különdíj. A szereplők megtalálták azt a vékony határvonalat az önirónia és a vérkomoly (hehe…) színészkedés között, ami ebben a műfajban mindenképpen erény. Colin Farrell pedig… hát… ő Colin Farrell. (Hú, de elmés voltam… de ezt a delejes vigyorral megeresztett mondatomat az igaz fanoknak nem kell magyarázni. XP)

Nem azt mondom, hogy ez lesz a következő nagy nyertes a soros Oscar-gálán, sőt még csak azt sem, hogy valami eget rengetően új dolgot tett le az asztalra, parázni meg aztán végképp nem fog tőle senki, mert ennél már edzettebbek vagyunk, mit nekünk egy kis málnaszörp. De a neovampirizmus unalmas kliséitől való megcsömörlésem után én igenis élveztem. Remélem, ezzel más is így lesz.

Ja, és aki rájön, hogy a vámpírok mióta esznek almát, az megkapja a Nyssa-féle békenóbelt.

-Nyssa-

Könyvajánló - SZEX, VÉR ÉS NEKROMANCIA FELSŐFOKON

Hosszú évek óta ugyanaz a válaszom a „ki a kedvenc íród?” című klasszikus randi-kérdésre: 

Laurell K. Hamilton. Tekintve, hogy immár ki tudja, hányadik alkalommal, de most is épp az Anita Blake, vámpírvadász című sorozatának egyik kötetét nyúzom, gondolom nem lesz meglepő, hogy ezen írás a 48 éves, biológia és irodalom szakot végzett arkansasi anyuka és a természetfölötti lények nagy szakértőjének ingyen reklámja lészen. Azok, akik minden körülmények között ragaszkodnak ahhoz, hogy a realitás talaján térdepeljenek, szerintem inkább még most köszönjenek el békében. Akik viszont nyitottak egy olyan világra, ahol a vámpírok, likantrópok, boszorkányok, nekromanták, zombik, démonok, szellemek, dzsinnek és a mostanában divatos horror-lények egyéb képviselői úgymond a „fényben járnak”, de legalábbis a társadalom „teljes jogú tagjai” (köhömm, na persze, anno a feketéket is ezzel kábították, hogy aztán egy nem is olyan eldugott sikátorban agyonverjék őket…), azok nagyon jó helyen járnak, olvassanak csak tovább. A sorozat nevéből kikövetkeztethető, hogy a főhős egy Anita Blake nevű nőci. A fülszöveget elolvasva megtudjuk, hogy halottkeltő (a gyengébbek kedvéért: zombikat parancsol elő a sírból jó pénzért), bejegyzett vámpírvadász és a rendőrség „szörnyszakértője”. Nagy kaland, mostanában divatnak számít, hogy filigrán, bájos színésznők verik ki még a sz*rt is jól megtermett pasikból, horrorfilmek esetén pedig Jessica Biel óta tudjuk, hogy mezítlábas halandó létére egész jól megállja a helyét Penge mellett, ami a vérszívók aprítását illeti. Bevallom, hogy amikor egy főiskolai csoporttársam ajánlotta a sorozatot (akkor még csak 4 kötet jelent meg magyarul, jelenleg 16-nál tartunk és még jó pár várható), némi fenntartással nyitottam ki a frissen megvásárolt könyvet. Egy rövidnek mondható, kétórás vonatút során viszont magába szippantott az írónő LENYŰGÖZŐ stílusa és hihetetlenül kifacsart fantáziája! Ez az Anita nevű csajszi olyan, amilyen titokban a legtöbb kislány és fiatal nő lenni akar: önálló, kemény, eszméletlenül jó humorú, dögös és veszélyes – igazi bombázó. A körülötte legyeskedő pasik pedig… hát hogy is fogalmazzak… a még magunk előtt is elszántan titkolt vágyaink szobrász-faragta-testű, dögös, csábító, estébé, estébé… megtestesítői. 

Oké, adott tehát egy mélynövésű, de annál nagyobb mellényű, legtöbbször iszonyú dühös és Browning Hi-Power típusú kézifegyverét mindennél többre becsülő Hóhér, meg egy falka bugyirózsaszín álmainkból előszabadult pasi. Ez eddig max. egy Alkonyat-kategóriás gagyi és valami szoftpornó keverékére hajaz. Viszont, hála a rendőrségi szálnak, a mi Anitánk minden kötetben valami nagyon-nagyon véres és a testi épségére igencsak komoly veszélyt jelentő nyomozásban vesz részt olyan tevékenyen, hogy a zsaruk helyében én szaporán szégyellném magam, amiért egy kis seggdugó lekörözi a sokat látott és tanult közegeket. Hamilton kisasszony biosz-diplomájának és a St. Louis-i rendőrséggel való jó viszonyának hála, a helyszínelések és a bűntények részletessége a krimiírás istenségeinek legzseniálisabb munkáit is messze lekörözi – elsőre lécci! senki ne próbáljon semmit fogyasztani olvasás közben, mert ha azok közé az olvasók közé tartoztok, akik lelki szemeik előtt filmként pörgetik a leírt sorokat… hát, nem biztos, hogy megmarad bennetek a kaja.

Tehát van nyilván szerelmi szál (húúúú, de még mennyi!!! – egy idő után majd jegyzetelni kell…), van krimi, és tekintve, hogy a főbb szereplők mégiscsak vámpírok és különböző alakváltók (főleg farkas-, patkány- és leopárdemberek), a történetek csak úgy fulladoznak a mágiától. De a sorozat legnagyobb erénye számomra mégis Anita semmivel össze nem téveszthető humora. Itt van ez a pici, törékeny, csinos nő, aki néha tenyérbe mászóan rámenős tud lenni, ha életek forognak kockán és valami vaskalapos seggfej késlelteti a nyomozást, illetve aki mindig nála legalább 50 kilóval és pár évszázaddal idősebb rosszfiúkkal bombázik össze. Azt várná az ember, hogy csendben előveszi a stukkert és nokedli-szaggatót lyuggat belőlük. Persze meg is teszi, csak előbb hozzájuk vág pár olyan beszólást, hogy az olvasó a földön fetreng a sunyin támadó röhögőgörcstől. Mint említettem, Blake kisasszonynak HIHETETLEN humora van! A leggusztustalanabb helyszínelés, a legzűrösebb érzelmi perpatvar, a legveszélyesebb akciók kellős közepén olyan belső monológokat ereszt meg és/ vagy olyan vicces beköpésekkel lepi meg a többi szereplőt, hogy az már sokszor a szürrealitás határait feszegeti. Szó szerint haláli a csaj.

De hogy némi negatívumot is mondjak már: úgy kb. a nyolcadik könyv tájékán a sorozatban kezd erősen a hardcore szexjelenetek, a szerelmi sokszög és a természetfeletti katyvasz felé tolódni a hangsúly. Megjelennek a szexuális aberrációk, a bántalmazás számtalan olyan formája, amiről egy egészséges lelkivilágú ember normális esetben még csak nem is hallhatott, és a gyilkosságok is egyre embertelenebbekké válnak. A szó minden lehetséges értelmében szörnyetegekkel cimborálunk – és sok esetben nemcsak, hogy megértjük a mozgatórugóikat, bólogatunk az érveléseikre, hanem egyenesen megbarátkozunk velük és urambocsá! megszeretjük őket, a lelki sérüléseikkel, álmaikkal, vágyaikkal, félelmeikkel együtt. És arra leszünk figyelmesek, hogy ha ez az Anita nevű kis méregzsák valós személy lenne, megtiszteltetésnek éreznénk, ha mi is felkerülnénk arra a bizonyos „képes lennék ölni a védelmében”-listára.

Szóval, miért is ajánlom ezt a sorozatot? Mert a manapság divatos vámpíros témát egy egészen új oldaláról közelíti meg: bemutatja, hogy sokszor mi, emberek legalább olyan kegyetlenek tudunk lenni, mint maguk a természetfölötti rosszcsontok – sőt, hogy míg ők többnyire a túlélésért ölnek, a halandók közt vannak, akik szörnyetegeknek születtek. Mert Laurell K. Hamilton bebizonyítja, hogy társadalmunk képmutató, még mindig az előítéletek uralják az életünket, és sokszor teljesen normálisnak tűnő barátaink olyan látens fajgyűlöletet dédelgetnek magukban, hogy Hitler tapsikolva rázna kezet velük. Ajánlom ezeket a könyveket mindenkinek, mert a szereplői élő, lélegző, hús-vér emberek, és hála Anitának, ez a széria megtanít arra, mi az igazi barátság, mit jelent a feltétel nélküli szeretet, mik a valódi értékek, mi az, hogy zsigeri lojalitás – és hogy sosem késő változtatni az életünkön. Megmutatja, hogy az életben soha semmi sem pusztán fekete vagy fehér, hogy minden területen az a kellemetlenül zavaró szürke árnyalat dominál. És nem utolsó sorban az írónő fantasztikusan gazdag képzeletének szövevényes meséit bogozgatva lassan rájövünk arra is, hogy egy sarkaiból teljesen kifordult világban milyen nehéz is embernek maradni a szörnyek között. Ajánlom mindenkinek, aki már tudja, mit jelent élni, harcolni, szeretni és szenvedni. És nem utolsó sorban: nem fél szakítani a konvenciókkal.

-Nyssa-