Nagy zűr - folyt. köv.

Nagy zűr van, bizony, avagy az álomgyár csillogása egyre haloványabb... - folytatnám a Nyssa által feldobott témát, a kommentnél kicsit hosszabb formában, mivel nekem is nagy bánatom, hogy egyre rosszabb filmekkel „örvendeztetnek” meg minket az utóbbi években.

Laikusként nézem a mozi varázslatos világát, de (ez ügyben) könnyen elvarázsolhatónak tartom magamat, hálás közönségnek.

Szeretek azon izgulni, hogy sikerül-e megmenteni a világot az éppen aktuális halálos, apokaliptikus, szörnyűséges veszedelemtől, rettenetes gonosztevőktől. Szeretem azokat a filmeket, amelyek csak szórakoztatni akarnak, beérvén annyival, hogy pár gondtalan órát adnak a nézőnek, így kis időre elfelejthetik gondjukat-bajukat, (ez nem is olyan kis ajándék, ha jobban belegondolunk). Szeretem azokat a filmeket is, amelyeken tisztán látszik, hogy a készítői bizony szeretnék megváltani a világot, vagy legalábbis életre szóló élményt adni a nézőnek. Szeretem azokat a filmeket, melyik a könnyedség látszatát keltik, de bizony el van rejtve benne jó pár magvas gondolat és olyan jelenet, amire még sokáig emlékszik az ember. Szeretném szeretni a mostani filmeket, de ritkán sikerül. Egyre gyakrabban okoznak csalódást. Én is azok közé tartozom, akik szeretnének rájönni a miértekre.

Eleinte a forgatókönyvekre gyanakodtam, kétségtelen, hogy ritka madár lett az igazán jó forgatókönyv. Példának okáért sosem fogom megbocsájtani, hogy annyira elrontották az Eragon könyvsorozat filmes verzióját. Csak az első részt csinálták meg, és olyan, de olyan ígéretesen indult, megszerezték Jeremy Ironst, John Malkovich is rábólintott a filmre – mégis, a végeredmény csak sírásra ad okot. Abban biztos voltam, hogy a film készítőinek fogalma sincs arról, hogy mi fog történni a második könyvben, bár azt nem értettem, hogy miért írták át ennyire az első könyvet. Tavaly megkaptam a választ: egyik, a filmben dolgozó statiszta írta egy portálra, hogy a kedves amerikai filmkészítők 2/3-a nem is olvasta a könyvet… ja, kérem, hát így kell elrontani egy filmet. Pont így, ez tökéletes példa rá.

Írjon forgatókönyvet olyan ember, aki nem kötődik a történethez, és látszik, hogy nem is nagyon érdekli, döntsenek olyanok, akiknek fogalmuk sincs, hogy miből csinálnak filmet, mit kéne visszaadni a vásznon, a lényeg, hogy gyorsan csinálunk valamit, valahogy, aztán reméljük, hogy sokat kaszálunk...  Nyilván nem kaphat minden könyv egy Peter Jacksont (földig hajolok előtte), de ha tisztességgel megcsinálják az első két könyvet, akkor bizony 9 számjegyes bevételt érhettek volna el velük, az előre borítékolható és sajnálatosan (megérdemelten) bekövetkezett bukás helyett. Nem ez mozgatja őket? Akkor miért nem tesznek meg érte mindent?

Nem véletlen, hogy egyre gyengébbek a Nyssa által is említett romantikus filmek. Üvölt a forgatókönyvből, hogy az íróknak már rég fogalmuk sincs arról, hogy milyenek az átlagemberek, hogyan gondolkodnak, milyen érzéseik vannak. Persze egy magas fallal védett palotából nehéz is meglesni őket, el kéne köztük vegyülni...

Már a rendezőkre is gyanakszom, mert a régen zseniális, kezükből megbízhatóan remek filmeket kiadók is egyre gyengébben muzsikálnak.

Azt el kell mondani a védelmükben, hogy már a rendezőknek sem könnyű. Sokan és sok helyen kifejtették már, hogy az amerikai és európai filmkészítés között az egyik legnagyobb különbség pont a rendező szerepe. Sarkítva: Európában egy film a rendezőre van bízva, a forgatáson az van, amit ő mondott. Amerikában a rendezőnek igencsak korlátozott a hatalma, ott a pénz beszél, vagyis a filmet pénzelő producerek döntenek, és mindenki, aki pénzt adott a filmbe, az bele is akar szólni, hogy milyen legyen a végeredmény. Meg is látszik...

Vajon ki és milyen okból bízta a Twilight második részét egy férfi rendezőre? Maga a könyv eleve adta, hogy ezt csak egy nő tudná igazán vászonra vinni...

Egyre kevesebb a bátor rendező. Oké, értem én, hogy, nem rendezhet minden filmet Aronofsky,  Almodóvár, Alejandro González Inárritu vagy Woody Allen. Mégis, egyre több filmmel kapcsolatban gondolom azt, hogy egy keménykezű rendező csodát művelt volna…

Vagy Oliver Stone miért nem találja már régi önmagát évek óta? Pedig ő tényleg nagy volt... régen.

Tavalyi évben imádtam a Fekete hattyút, zseniális, tökéletes alkotás. Nem kicsit lepődtem meg azon, hogy a rendező, Darren Aronofsky, már 2000-ben tárgyalt Natalie-val a szerepről, csak sajnos sokáig tartott, mire tető alá tudta a hozni a filmet. Tegyük hozzá, hogy ha A pankrátor nem lett volna akkora anyagi siker, akkor talán most sem sikerült volna – legalábbis egyes pletykák szerint. Szeretném megkérdezni a nagyon okos stúdióvezetőket, hogy vajon miért tartott több mint 10 évig, hogy korunk egyik legzseniálisabb rendezőjének és generációja talán legjobb (de mindenképp egyik legjobb és legnépszerűbb) színésznőjének a közös filmje elkészülhessen? És így is sok kompromisszummal, mert összesen 13 millió dollárt sikerült összekaparni a projectre, ami arrafelé vicces összeg, egyes színészek/színésznők ennyiért fel sem kelnek az ágyból. Az elmúlt 10 évben annyi, de annyi zseniális, feledhetetlen alkotást pénzeltek, hogy erre már nem maradt keretük?

Apropó színészek, színésznők. Ha már az Amerika Kapitánynál tartunk, valaki magyarázza már meg nekem, hogy miért pont az a pasast választották erre a szuperhős-szerepre, aki már ugyanezen „istálló” egyik képregényének szereplőjeként ismertté vált? Lásd a Fantasztikus Négyesből Fáklya. Azt nem hiszem el, hogy Chris Evans ennyire egyedi, pótolhatatlan, kiemelkedő lenne. Fáklyának tökéletes volt, arra a szerepre tényleg pont egy ilyen karakter kellett, de őszintén szólva, én nem bíznám rá az egész világ megmentését, sőt... Tom Cruise-nak elhiszem, hogy bármi is fenyegeti a világot, ő aztán legény a gáton, megtesz mindent, amit csak lehet, de Chris Evansből ezt nem nézem ki. Még annyit sem, hogy bárkinek szét tudná rúgni a hátsóját... 

Hiába készül mostanában ennyi képregény-feldolgozás, még mindig nem hiszik el LA-ben, hogy ezekre a szerepekre is igazi színészeket kell szerződtetni, lásd Hugh Jackman, Robert Downey Jr., különben lapos lesz a karakter és így maga a film is. Ha nem tudok neki szurkolni, akkor megette a fene az egészet, bármit is rajzolnak köré utólag.

Tom Cruise-t szeretettel üdvözlöm ismét a vásznon, magánemberként azt csinál, amit akar, az viszont vitathatatlan tény, hogy az egyik legprofibb ember a film világában. Nagyon kevesen képesek annyit beletenni egy filmbe, amit ő. A lelkesedése és elképesztő maximalizmusa tiszteletet érdemel.

A mesefilmek egyre butábbnak tartják a gyerekeket és a felnőtteket is, nem elvarázsolnak, hanem kiábrándítanak néha...

Rendes romkom színésznőt is lassan nagyítóval kell keresni. Meg Ryan trónja régóta üresen áll. Sajnos a legtöbb színésznő már a magazinok címlapjainak játszik és fényévekre került az átlagnőtől. Persze megértem őket, Jennifer Lopez vagy Catherine Zeta-Jones akkora sztárok, hogy az életük már máshogy zajlik, bármilyen hóbortjukat boldogan teljesítik a körülöttük élő emberek. De akkor játszanak királylányt és dívát, mert azt egyetlen percre sem sikerült elhitetni velem, hogy Jennifer Lopez egy szobalány, és képes lenne napi 10-12 órát melózni úgy, hogy közben betörik a körme és tönkremegy a sminkje.

Az „új arcok”, eddig ismeretlen színésznők, pl. Emma Stone, sokkal jobbak és hitelesebbek ezekben a szerepekben, mint azok, akik már régóta élik áloméletüket.

Már ha lehetőséget kapnak, és nem azt történik, hogy a rendező meglát egy fehérneműmodellt valami fotózáson és rögtön rá is bízza a következő filmje női főszerepét, lásd Transformers 3, benne Rosie Huntington-Whiteley kritikán aluli teljesítményével....

Egy szó mint száz, jelenleg Hálívúd egyre messzebb és messzebb kerül attól, hogy az emberek visszatérjenek a mozikba. Szerintem.

-Lily-