Nagy zűr az Álomgyárban, avagy hova tűntek a jó filmek?

Stréber diákként nevelkedtem, ez mindenképpen rányomta a vörösen izzó billogot felnőttkori (?!) ízlésemre. Imádom, ha nem csupán a munka területén szembesülök kihívásokkal és a magánéletem pörög, hanem az úgymond hétköznapi szórakozásom is feladja a leckét. Gondolok itt az olyan egyszerű élvezetekre, mint amikor egy tál mandarinnal bebugyolálom magam a kedvenc plédembe frissen vásárolt regényem társaságában, vagy amikor szintén hasonló körülmények között hátradőlök a fotelemben, hogy akkor most lássuk azt a nagyon várt új filmet, amit még kvázi nem is játszanak a magyar mozik.

Hála a Kaporszakállúnak, az írott szó mágikus ereje még mindig nem kopott meg – legyen szó a könyvtárból kikölcsönzött asztrofizikával foglalkozó szakkönyvről vagy a Gangeszen lötyögő gumimatracról, esetleg a kemény összegekért levadászott vámpíros regényekről (igen, tudom, ez amolyan „bűnös élvezet” nálam, mea culpa…), mindig csillogó szemmel, gyermeki lelkesedéssel vetem rá magam a „zsákmányra”, hogy gyakorlatilag egyetlen lélegzetvétellel szippantsam magába a csodát, melyet egy-egy fantasztikus szerző kreativitásának köszönhetek. A könyvek ajándéka, hogy mindig érzelmeket és kérdéseket ébresztenek bennem: megnevettetnek, megsiratnak, elgondolkodtatnak, de soha, SOHA nem maradok napi agytorna nélkül.

És ez az, amit az utóbbi pár évben egyre jobban hiányolok a filmekből. Aki ismer, az tudja, hogy a „filmőrült” kifejezés egyáltalán nem túlzás velem kapcsolatban. Nem csupán bizonyos színészek vagy rendezők munkáit szeretem, magát a filmgyártás intézményét tartom lenyűgözőnek. Azt, ahogy egy producer rátalál egy történetre, ami megérint benne valamit, és éveken (de legalábbis hosszú hónapokon) keresztül küzd azért, hogy a nagyközönséghez is eljusson az ő kis személyes csodája. A folyamatot, ahogy például egy bestsellerből forgatókönyv születik, amelybe beleszeret egy rendező, a színészek, ahogy összeáll a teljes stáb, x hónapon keresztül forgatnak, hogy aztán a direktor úr vezényletével mindenki tépje a haját az utómunkálatok során a minden tekintetben egyedi és megismételhetetlen moziélmény megteremtése közben, majd a készítők full puccban feszengjenek a premieren a kritikusok és a mozimániások ítéletére várva. A filmek szerelmeseinek egy-egy nagyon várt blockbuster feletti izgalmát vagy épp mélységes csalódottságát csak az értheti meg és érezheti át igazán, aki nem csupán divatból beszél az Oscar idei lehetséges befutóiról, hanem meggyőződésből követi nyomon ennek a művészeti ágnak az alkotásait és termékeit.

Éppen ezért, a filmek iránti (még mindig) Hesztia tüzeként lobogó szeretetem miatt fájdalmas számomra, hogy (szigorúan szubjektív véleményem szerint persze) a gyerekkoromban megállapított kábé 60-40%-os „zseniális mozi kontra tucatgagyi” arány mára gyászosan átrendeződött. Status quoról már régóta nem beszélhetünk, tízből kilenc film (már ha annak lehet nevezni őket) NÉZHETETLEN, unalmas, sablonos, totálisan érdektelen, de agyonmarketingelik őket, míg az az egy értékelhető vagy urambocsá’ szuper darab kellő reklám és az ebből fakadó érdeklődés hiányában a kukában végzi.

Miért???

Nyilvánvalóan még a likviditási gondokkal bajlódó stúdiók is rendelkeznek a projektjeik menedzseléséhez szükséges tőkével, hiszen elég csak feliratkozni a hírleveleikre, vagy belelapozni egy filmekkel foglalkozó magazinba ahhoz, hogy lássuk: évente több tucatnyi film startol a mozikban. És ezek csak azok a blockbusterek, amik úgymond óhatatlanul is benne vannak a köztudatban, hiszen néhány szorgos marketinges méhecske jóvoltából ezek folynak a tévéből, a rádióból, az újságokból, ez a téma szemez velünk többek között a közösségi oldalakon, sőt, a buszmegálló is filmplakátokkal van tele. Még meg sem említettem a kis költségvetésű filmeket, doksikat, rövidfilmeket és (káromkodni fogok!) a művészfilmeket, de a Sundance Fesztivál közönségén kívül ezek a kutyát sem érdeklik, hagyjuk is őket inkább… Induljunk ki abból, hogy elvileg van pénz. Most kicsit mélyebben gondolkodjunk el azon, hogy az utóbbi tíz év filmterméséből milyen igazán emlékezetes alkotásokkal találkoztunk és hány olyan „izét” láttunk, ami után legszívesebben visszakértük volna a mozijegy árát. Vajon melyik lista lesz hosszabb? Sajnos nálam az utóbbi.

Felvetődhet az a jogos(nak tűnő) vád, hogy azért írom ezt, mert olyan megkeseredett tyúk vagyok, akinek semmi sem elég jó, a kákán is csomót keresek, miért nem tudok egyszerűen csak hátradőlni és élvezni, amit látok. Megtenném én, hahó! Az esetleges félreértések tisztázása érdekében szeretném kijelenteni, hogy elsősorban most is a szórakozást keresem, amikor leülök „mozizni”. Sőt, még csak azt sem lehet rám fogni, hogy csupán az „oscardrámák” jelentik számomra a szellemi kielégülést, hiszen egy horror után minden különösebb lelki tütü nélkül vetem rá magam egy vígjátékra, hogy végül egy sci-fiben teljesedjen ki az élmény. Nem mindig arra vágyom, hogy IQ-zsonglőrként rakjam össze a Mr. Nobody vagy a K-PAX cselekményét, vagy ájuldozzak azon, mennyire fantasztikus színésznő Meryl Streep és kérlek Istenem, zsebeljen be minden elképzelhető díjat A Vaslady-ért!!!! Néha jó egyszerűen csak röhögni a Jenki zulun, szurkolni Linda Hamiltonnak és Schwarzinak, vagy borzongani Az ördögűzőn. De álljunk csak meg egy pillanatra! Kinek tűnt fel a tény, hogy az utóbb említett három kategóriában nem épp mai darabokat versenyeztetek???      

És itt kezdődik a probléma. Hollywood ész nélkül ontja magából a filmeket, de úgy, hogy egyszerűen nem győzöm megnézni mindet – és újabban utólag szinte mindig azt mondom, hogy ezt a két órát bárcsak másra szántam volna. Jó horrort utoljára akkor láttam, amikor a fősulin japán pszichohorror-maratont rendeztünk a lakótársammal. A vígjáték számomra bocs, de nem a kaki-puki-büfi viccekkel kezdődik. Az akciófilmek sztoriját meg kábé öt perc után egy jól pozícionált kérdéssel megbuktatom, miszerint drágáim, legalább számoljuk már, hogy egy Glockból egy tárral hány lövést lehet leadni – magyarán szólva az ezredforduló után készült eksönök nemhogy nem logikusak, hanem egyszerűen nevetségesen buták. A „lávsztorikat” meg inkább hagyjuk, mert amit Hollywood gondol a szerelemről, az nem egyeztethető össze a világnézetemmel. Bocs, de az nem működőképes, hogy egy gyönyörű színésznőre ráaggatjuk a fogszabályzót, a rasnya parókát, felpingálunk rá pár pattanást, ráadunk egy szivacsrucit az úszógumi illúziójáért, hogy majd 90 perc múlva a csajszi a saját tündöklően szép önmagaként smárolja le az aktuális fürdőgatya-modellből „színésszé” avanzsált helyi menő csávót, akit legszívesebben tarkón csapnék a műmacsóságáért. Aki ezt beveszi, annak a következőt ajánlom: újraforgatom neki a „hiperszupercukijajjdejó” nyáltengert az utcáról kasztingolt átlagnővel és átlagférfival Debrecenben, zöld Trabanttal, paprikás krumplival és lakóteleppel, azt nézze meg, és ha úgy is működik neki a zseniális sztori, akkor én kérek elnézést. De megint csak azt tudnám mondani, hogy a romantikus film az mondjuk (hasamra csapok és…) a Szerelmünk lapjaival vagy az Anna és a királlyal kezdődik, nem a High Scool Musical filmváltozataival.

Külön problémás kérdéskör az utóbbi években megjelent „zsáner”, melynek neve képregényfilm lészen, és nagyon divatos ám, annak ellenére, hogy a névadó műfaj rajongói eddig talán az egy szem Vasember (és – talánesetleg, de ez egy nagyonhalványmég – a Pókember) kivételével körbeanyázták még azt is, akinek a fejében egyáltalán megszületett az a hülyeség, hogy egy akár több évtizedes múltra visszatekintő nemzeti kincsből (lásd X-Men) két órában hiteles filmet lehet készíteni. Olyan ez, mint A Gyűrűk Ura kapcsán megszülető körömrágós effektus volt anno: mivel rajongsz a történetekért, a karakterekért, örülsz annak, hogy filmre viszik és a nagy(obb)közönség is megismeri azt, ami téged évek óta ámulatban tart – ugyanakkor előre tudod, hogy ezermillió százalékos biztonsággal kijelenthető, ha a premieren a rendező mellett ülnél, fél percenként leüvöltenéd a hajat a fejéről, hogy hogy tehette ezt a szentségtörést a kedvenc szuperhősöddel?!?!?!?!?!?! (Saját példámból kiindulva – a pestis szánkázzon végig a hátán annak, aki a Marvel egyik legtökösebb női szuperhőséből Halle Berry közreműködésével ezt a Ciklon nevű förmedvényt kreálta. De Eric Bana is ássa el magát a Hulkért, az Amerika Kapitányt meg ahogy volt, végigszenvedtem.) Jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy „hozott anyagból” nem is lehet olyan filmet készíteni, ami mindenki tetszését elnyeri… de azért rá lehetne gyúrni a feladatra, nem?!

Másik hatalmas kedvencem a nemek egyenjogúságának fals mellékterméke, a női főszereplős látvány- és/vagy akciófilmek kérdésköre. Egyrészt imádom őket, mert megtestesítik azt az ábrándos vágyálmunkat, hogy csinitopogónkat lerúgva Lindásan elbődüljünk, hogy „híííííííííííjáááááá!!!”, és azzal a lendülettel nindzsásan halálos ütést mérjünk a minket fizikálisan vagy mentálisan irritáló embertársainkra. Másfelől viszont súlyos agyvérzést kapok az olyan jelenetektől, amikor azt kellene elhinnem, hogy egy vasággyal együtt kábé harminc kilós, zsiráfszerű végtagokkal bíró csontkollekció (nevezzük példának okáért Milla Jovovichnak, Zoe Saldanának vagy Jessica Bielnek) a wrestling nevű „sportból” kiszuperált, átlag 120 kilós kétajtós Chippendale-szekrényekből álló rosszfiúkat rugdos halálra a pálcika lábaival és csap állon úgy a picike ökleivel, hogy egyből szól is nekik a gong a K.O.-ra, és „a lovagiasság nem halt még ki alapon” az úriemberek persze nem egyszerre rontanak a csajra, hanem szépen sorban kivárják, hogy az lekaratéjozza őket. Vagy a másik halálom: adjunk egy szamurájkardot egy anorexiás tinilány egyik kezébe, a másikba egy akkora revolvert, amit töltött állapotban fel se bírna emelni, nemhogy még oda se nézve nokedliszaggatót lyuggasson az ellen nemesebbik felébe, és eresszük rá a CGI generálta vámpírokra, zombikra, sárkányra, akármire, és lássuk, hogy ugrik álltó helyből duplaszaltóval két háztömbnyit a kis szőke humanoid, miközben egyenletes kis kockákra darabolja a rosszfiút. Na szerintem EZ a vígjáték, nem a Nyoszolyólányok… Ha már mindenképp életben kell tartani ezt a (minek is nevezzelek? o.O) csajos akcióakármi műfajt, akkor ajánlanám Sigourney Weaver nénit mintának, akinek ELHITTEM, amikor azt mondta, hogy ”Get away from her, you bitch!”, és jól pofán toszta az élient a targonca-rucijában. 

Magyarul oda akarok kilyukadni, hogy a szellemileg erősen sötét szénbányára hajazó, gondolkodni nem szerető amerikai átlagközönségnek legyártják az ilyen típusú iparosmunkának számító filmeket, és mivel más nincs (mert ugye ebből lesz bevétel, ergó többnyire ezt kérik át a forgalmazók a magyar közönségnek), ezeket a mélyenszántó sztorijú audiovizuális antialkotásokat kapja a kis hazánkban élő átlagos moziba járó is. Ha hozzáveszem a tényt, hogy ráadásul a kereskedelmi tévéknek hála, importáljuk és legyártjuk a saját valóság- és talkshow műremekeinket, hogy ezzel is tovább amortizáljuk szerencsétlen agysejtjeinket, csoda, hogy egyáltalán még felismerjük a JÓ filmet, amikor merő véletlenségből rábukkanunk.

A probléma tehát, hogy csillagászati áron dobozba kerül egy rakás olyan film, amiből szívem szerint csinos kis máglyát raknék a felelős stúdió kreatív igazgatói irodájának kellős közepén. Olyan „izékről” beszélek, amelyek vagy totális zsákutcába kanyarodó könyvadaptációk vagy pancser kezekbe került, „egyébként többet-jobbat is ki lehetett volna hozni belőle” típusú B-C-…-Zs-kategóriás szarvashibák. Arról, amikor van egy amúgy sem túl szilárd lábakon álló regénysorozat és születik belőle egy BORZALMAS Twilight-saga, vagy van egy „ezzel még tényleg nem találkoztam máshol”-féle horrorfilm-ötlet, és forgatnak belőle egy Ezt éld túl!-t – az alapötlet, hogy Báthory Böske videojáték segítségével gyilkolja a tiniket, ami valljuk be, elég beteg, de pöpec kis tinihorrort lehetett volna rittyenteni belőle kicsit több zsetonnal, egy normális CGI-stábbal, meg egy felelősségének teljes tudatában lévő rendezővel. Mondjuk így is iszonyú jól szórakoztam, de egy horrortól azt várnám, hogy legalább néha-néha özzerezzenjek és felsikkantsak, nem pedig azt, hogy a könnyem folyjon, úgy röhögjek rajta. (Csak halkan és azt is dupla zárójelben jegyzem meg, hogy aki igazán jó vígjátékot szeretne látni, az ne az annak címzett filmekkel próbálkozzon, vegyen elő egy Sikoly Ötezret, és röhögje ki a szilikonmellű buta szőkét, aki ahelyett, hogy kirohanna a gyilkos elől az utcára, a pincébe vagy a padlásra menekül, és közben elrohan a szép nagy piszkavas meg a konyhapultra kikészített késkészlet mellett, hogy végül „puszta kézzel” visongjon a gyilkos képébe… eeeeeeeeeeeehhhhhhhh, a logika ezer halált hal manapság.) És végül, de nagyon nem utolsó sorban, ahelyett, hogy ezermillió bőrt megpróbálnak lehúzni egy elsőre (vagy nagyon feltételes módban még esetleg másodjára is) működő ötletről, kezdenének el inkább kutatni az új, még sosem használt elemekkel operáló EGYEDI sztorijú forgatókönyvek után... mert valahol, valami nagyon poros fiókban biztos akadna pár valamirevaló történet. Tök poén, hogy készül/elkészült a Halálos iramban százhatodik, a Resident Evil n+1-edik meg A Karib-tenger kalózai sokadik része, mármint átérzem az üzleti döntést, amely alapján zöld utat kaptak ezek a projektek, de akármennyire is lájkolom Paul Walker cuki seggét (a felsorakoztatott autóremekekről nem is beszélve!!!), meg Johnny Depp egyébként fantörpikus színészi kvalitásait, már a 3. részeknél elkezdtem látványosan unni ezeket a franchise-alapon forgatott popcornmozikat, és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. 

Pár éve még lehetőség szerint igyekeztem mindent, ami érdekelt, a moziban megnézni, ezzel jelezve szeretetemet, csodálatomat és nagyrabecsülésemet egy olyan „intézmény” felé, amely négyéves korom óta a bűvöletében tart. Ma már akkor sem ülnék be a „mágikus terembe” a „csodavászon” elé, ha ingyen kapnám az egyébként szemérmetlenül drága jegyet. Inkább itthon ülök le reménykedve megnézni egy-egy új filmet. Mert ha nem tetszik, még mindig passziánszozhatok vagy mélezgethetek közben. Vagy pár kattintással kvázi egyetlen balettos ugrással továbbléphetek egy remélhetőleg jobb filmre. Így legalább nem megy teljesen kárba az a bizonyos két óra…

És ha minden kötél szakad, még mindig ott vannak a könyvek. Azokban még sosem csalódtam.   

-Nyssa-