Horvát haver

Sokat gondolkodom azon, hogy miről is írjak. A kezdeti löket és lelkesedés kezd alábbhagyni, de ahogy a statisztikákat néztem az előbb, azt hiszem új erőre kaptam, szóval köszönöm minden látogatónak, aki olvas! :D

A témákkal mindig bajban vagyok, untatni másokat nem akarok, az életem meg nem produkál semmi papírra (EBBE A FEHÉR NÉGYZETBE) vethetőt, ezért úgy döntöttem, egy régebbi sztorit osztok meg veletek, és csak hogy lássátok mekkora  humorherold vagyok, a történet kicsit viccesebb oldaláról közelítem meg a dolgokat.

Hát endzsoj.

Augusztusban történt, még a fesztiválszezon kellős közepén, mikor is a kedvenc zenekarom csodálatos szülőhazámban tartózkodott, én pedig éppen sétálni készültem a horvát származású, de Améérikában élő gitárossal, gondoltam micsoda fasza kis szörpös buli lesz ez.
Ahogy vártam rá a hotel személyzeti bejáratánál (mert a főbejárat túl mainstream), azon kattogott a csökevény agyam, hogy ez így elég meredek lesz, nem az hogy összeszarom magam már a mámortól amikor találkozunk, de hogy mi hogy fogunk kommunikálni, az ám a vicces menet. Nem az, beszélek én angolul, de nem arra lettem képezve, hogy világsztárokkal csevegjek. Ez lesz ám a csellendzs.

20 perces ácsorgásom után, amikor a gyomrom atomjaira szakadt és a szívem valahol a torkomban dobogott, kajak úgy néztem ki, mint akinek ádámcsutkája nőtt ott hirtelenjében, és egyik lábamról a másikra lépdeltem a 10 centis telitalpú cipőmben, dzsukel párducmintás táskám meg a hátamon úgy nézett ki, mint aki mindjárt kirándulni megy. Gyönyörű látványt nyújtottam, el is hiszem, ha első látásra belém szeretett!!
És akkor kijött a srác, Tomo, helosziapuszimizujs, aztán kérdeztem, merre menjünk, mondta neki mindegy, én meg álltam ott mint Pelikán elvtárs, hogy hát az így fain, de te vagy a vendég, honnan susogjam elő mi lesz a menetrend, mondtam hogy oké leccgó, elindultunk hótegyenesen nemtudom már merre, szemben állt egy nagy épület, és ugye szegény csórim mindenre rámutatott, hogy ez mi, az mi, hátezittmii, na, szóval ott álltunk a Bazilika előtt, szokásos kérdés, hogy

-vátizdisz?
-ööööhm, hmmm, ja igen -nem az, hogy magyarul sem tudom, angolul se-, CSÖRCS, ehmmm tudod, ju nó, TEMPLOM VAZZE.
Megértette.
Végigkajtattunk valami kis sétálóutcán, aztán jött a Váci utca, mondtam hogy ez meg egy rili bjutiful ehte ungárise shopping sztrít, sok étteremmel, (ja mert ő kajálni akart először is, meg körbenézni Budápeszten), válogass.

Ja hogy itt már voltál tavaly, jó oké, merre menjünk?
NEKI MINDEGY.
Jó, Enike, gondolkozz, pont szemben volt a Budai Vár, jó, menjünk oda, az amúgy is szép. Elindultunk, át a hídon, közben rámutatott arra a nagy kupolás épületre, na az mi.

Azt hiszem, itt vesztettem el a fonalat, és itt tudatosult bennem, hogy én MIÉRT nem idegenvezetőnek mentem el tanulni, bocsi, nincs se diplomám, de végzettségem, csak NYÓCÁTALÁNOSOM, ne haragudj, nemtudok segíteni, kérdezzük meg a közönséget.

-Öööö szóri, kántri háusz, ó nó, PARLAMENT, kész. Kiestél, nincs több kérdés.
Nem kérdezett többet.

Végigstírölte a várat meg meg végig gangolt a macskaköves úton, én pedig már vért izzadtam, mert fájt a lábam a magastalpúban, ő meg kérdezte hogy jól vagyok-e, amikor már hetvenezredszerre estem hasra, kapaszkodtam a falba meg a rozsdás korlátokba, megdőltem mint a Rottenbiller.
Mondom PERSZE JÓL VAGYOK BARÁTOM, CSAK ÉPPEN HATVAN FOKOS SZÖGBEN HALADÓ ÚTON VÉGZEK VÍZI TORNA ÉS AKROBATIKUS GYAKORLATOKAT, AZÉRT VAN A  JOBB LÁBAM A NYAKAMBAN, DE NEMBAJ, CSAK HÚSSZOR MAGYARÁZTAM, HOGY VAN ITT JÁRMŰ IS, NEM MUSZÁJ FELKAVIRNYÁLNI NÉGYKILÓMÉTER HOSSZAN.
Ez fájt.

Pár óra múlva már kezdtem nagyon skubizni, mikor jöttünk le a hegyrő', hogy mikor akarunk már enni menni, mert nem elég, hogy úgy néztem ki, mint aki egy indonéz horrorpornó castingjáról jött ki csalódottan, a talpam véresre kopott, a gyomrom is korgott, a tag meg aszitte fingok. Hánem.

Amúgy tudtam, hova megyünk, mert már volt asztalfoglalás, nemtudom reklámnak számít-e vagy nem, a történtek után inkább rossz reklámnak, na sebaj, beültünk a NOBUba, de az is külön történet, hogy hogyan szereztünk helyet.
Még koradélután mikor mítingeltünk és elhaladtunk a luxusétterem előtt, ami tele volt kitömött sárgákkal meg rozalindás luvnyákkal, akik éppen a prücskölés előtti bemelegítőétkezést folytatták, na szóval tele volt a resztórant alapból is, aztán ugye oda még 3 HÓNAPPAL ELŐTTE KELL ASZTALT FOGLALNI. Mondom az arcnak, itt te ma nem eszel, erre legyintett egyet, miközben Keresztesildikót megszégyenítő gesztikulációval és mutogatással próbáltam a tudtára adni, hogy mi a szicsuésön, és bement. Nálam meg egymás után jött a facepalm, erre fél perc benttartózkodás után Tomo kijön, hogy everiting iz okéj, van asztalunk. Fergeteges!!!! (ILYET ÉN MIÉRT NEM TUDOK?!)

Szóval visszaértünk ebbe a remek étterembe, leültettek minket egy sarokasztalhoz, gyertyafény, zene, sok ipari manöken meg papírkutya, szóval tényleg everiting iz okéj, gondoltam, nézzük az étlapot.
Na mármost én nem nagyon csomagótam pínzt, ami meg volt, azt elköltöttem taxira, hogy azért stílusosan érkezzek meg a hotelhez, és amúgy is rohantam, mint egy evolúciós hulladék, kezem-lábam a levegőben, szerintem csak a gravitáció vagy a szél hajtott előőőre.
Ott tartunk, hogy nézem az étlapot, van-é valami ehető, hát csak szusi volt kettőezeröté', az volt a legolcsóbb, hát jó, akármennyire éhes vagyok, akkor én ma csak vizet iszom.
Jön a pincérhölgyike, gúdívning, gúdívning.
Ekkora majdnem kiszakadt belőlem hogy EZ MOST KOMOLY VAGY EZ EGY VICC HOGY  MAGYARORSZÁGON EGY MAGYAR ÉTTEREMBEN MAGYAR LÉTEMRE ANGOLUL KELL BESZÉLNEM A MÁSIK KIBASZOTT MAGYAR PINCÉRREL, HÁT ENNYIRE NE LEGYÜNK MÁR ELAMERIKÁSODVA, A MELLETTEM ÜLŐ TÍZBŐL TÍZ PONTOS FIATALEMBERHEZ BESZÉLHETSZ KÜLFÖLDIÜL, DE HOZZÁM MAGYARUL DUMÁZZÁ'. De mégsem tettem, ehelyett csak kicsúszott a számon halkan, hogy:
-Heló, egy üveg víz mennyibe kerül?
-Kilencszáz forint.

Képszakadás, szem kidülledve. Itt jött volna a második Eni kiborul blokk, hogy MI AZ ISTEN 900 FORINT EGY FÉL LITERES SZENTKIRÁLYIN, A TESZKÓBAN IS CSAK KETTŐSZÁZ, VÁGOD CSAJSZI NEM AZ HOGY ITT ÁLLOK TOTÁL RUPÓTLANUL EGY KIBASZOTT ELIT MEG SZNOB HELYEN, ÉS MÁR HÁROM ÓRÁJA A KEDVENC VILÁGSZTÁROMAT KÍSÉRGETEM A VÁROSBAN FEL ALÁ, VÉRESRE HASADT A LÁBFEJEM, ÉG A POFÁM EGÉSZ DÉLUTÁN MERT MEG SEM TUDOK SZÓLALNI AZ ÁMULATTÓL HOGY EZ VELEM ITT MIND MEGTÖRTÉNIK, SZÉTBASZ AZ IDEG VÁGOD, MENTEN MEGHALOK, SEGÍCCSÉG.

Szerencsére a fickóm kimentett a bajból, ő szépen sorjában elkezdett rendelni minden fogásból vagy négyet-hatot, hát barátom, jó beles lehetsz, gondoltam, lássuk mi fog kisülni ebből.
Jöttek szépen sorban a nemes ételek, szusi legfőképp, az első 40 perc mondjuk arra ment el, hogy egyáltalán megtanultam azzal a két bottal enni, videóra kellett volna venni és feltenni youtube-ra, mert megismételhetetlen előadás volt, gondolhatjátok. Egymás után ittam a majdnem ezer forintos vizet, ennyire esküszöm boldogan még vizet nem ittam, de bevallom, jólesett. A kajáról csak annyit, hogy ha bőrszíjjal kötöznének a székhez és gumipókkal lenne a szám szétfeszítve, és közben Paris Hilton homemade kisfilmjének TOP50 jelenetét vetítenék dévédén addig, amíg le nem le nem nyelem, AKKOR SEM FOGOK ÉN A BÜDÖS ÉLETBEN MÉGEGYSZER SZUSIT ENNI ROHADJAK MEG.
Eltelt két óra, utolsó fogásnál tartunk, én érzem, hogy itt valami nádzsón nincs rendben, meg hogy ez az egész szusievés egy kibebaszottnagy vakrepülés számomra, szóltam a haveromnak, hogy ken áj gó tú dö bászrúm, itt még nem is voltam annyira rosszul, de hogy mi volt az az utolsó halféle, amit belém próbált erőszakolni, mondván "egyeeeed, finoooooom", nem akarom tudni. Szóval eléggé átléptem a taccsvonalat, ki a mosdóba, nem jött ki semmi, mondom hálelúja, suhanok vissza, le ne maradjak semmiről, visszamentem, közben lepacsiztam még háromszor a pincércsajjal, és az előbbi "miamocskoskurvaéletrőlbeszélsz hogy900forintegyüvegvíz" tekintetem utáni félreértésünk után vázoltam neki a helyzetet, rámutattam az ajtóból a szőrmókra, hogy AZTAT A PASIT NÉZD, A KEDVENC ZENEKAROM GITÁROSA, ÉS ITT VACSORÁZOK VELE, ÉRTED MIRŐL POFÁZOK? NEM VETÍTEK ESKÜ, HA ELÁJULNÉK MONDJÁTOK MEG NEKI HOGY NEM AZ Ő HIBÁJA.
Majd szépen bevonultam az étterembe ismét, leültem a helyemre, mondtam, hogy igen drágám minden rendben van - DEHOGY VAN MINDEN RENDBEN MINDJÁRT MEGHALOK ÉG A GYOMROM MINDJÁRT KIJÖN A NAPI TARTALOM NEM MEREK MEGSZÓLALNI MERT TELIBEOKÁDOM AZ ASZTALT BAZEG-, erre Tomo úgy reagált, hogy akkor rendben, mert itt ez a tál még a tied! :)) Ezzel rámutat egy teli tál szusira, én meg (attól függetlenül hogy életem legborzasztóbb perceit éltem át, gyomorügyileg) nem akartam bunkó lenni, bepusziltam a felét.

Itt állt be a Fatal Error.
Szépen, előkelően a szám elé helyeztem a kezem, hogy még a gyanúja se merüljön fel, hogy az összes trutyi, amit az elmúlt 2 órában legyűrtem, egy tizedmásodperc alatt talajvízként tört fel a pofazacskómban, majd egy 'szóri' felkiáltással a légellenállás törvényeinek ellentmondva mint egy feldühödött pokémon, száguldottam ki a klotyóra.
És csak egy pillanaton múlt, hogy éppen hogy a kagylóba találok a gyomortartalmammal,  egyszóval majdnem a kőre hánytam, de pont sikerült becéloznom a budiba. Felemelő érzés volt térdepelni egy luxusétterem vécéje előtt, majdnem csináltam egy dokumentáló képet, hogy nézzétek velem ilyen is történik, de gondoltam, inkább leírom, az majd elég ocsmány lesz.
Öt perc "rendbehozom magam", és ismét visszaballagtam, immáron magabiztosan, és üres gyomorral, bár olyan hányásszaggal, hogy azt még a blahaaluljárós vértahó túraalkoholista is megirigyelhette volna. Végiglibbentem az éttermen MEGINT, párologtattam étvágygerjesztő bukémat, nem nézett mindenki, még véletlenül sem.

A csóri rám nézett, végigmért, elmosolyodott, majd azt mondta:
-Most jön a desszert.

anyád :)

imádom ezt az embert :)<3 

-Annie-

Forrás: http://fuggonykarnis.blog.hu/