Otthonaid már lakatlan szigetek,
rétegesen rohad rajtuk a penész.
Láncok már nem kötnek sehova,
mindet magad verted szét.
Emeltél magas kőfalat,
hogy ne lásson be senkisem,
s most keresel egy kiutat,
de valami benned sírni kezd.
És süket leszel, vak, és béna,
a félelemtől egyre kisebb,
hogy minden körülötted néma,
csak egy hang lesz még erősebb.
Dobol döng és dübörög,
majd vibrál, zihál és vége.
De ittmaradt valami érthetetlen:
hogy nem szabadulhatsz sohasem.
Hát ülj le szépen a végtelenben.
SvesztiClaire
