Filmajánló - The Boat That Rocked

A Rockhajóról szerintem biztosan állíthatom, hogy a kedvenc filmem. És nem azért mert olyan zseniális fordulatok vannak benne, vagy mert olyan művészi, nem is lehetett nagy ördöngősség a színészek számára sem a szerepeket eljátszani, nincsenek benne bonyolult jellemek sem. Egyszerűen csak azért imádom, mert mindig felvidít, és valahogy soha nem tudom megunni. Ha rossz kedvem van, ha unatkozom, ha jó kedvem van, ha tanulok, ha épp egyik zene se illik a hangulatomhoz, vagy ha csak simán hiányzik, megnézem. Azt hiszem a legjobban ezt a filmet azok tudják értékelni, akik szeretik a zenét (elsősorban a rockzenét és a hasonló műfajokat), vagyis nem csak szeretik, hanem nagyon fontos nekik, mint például nekem. Azt szeretem a Rockhajóban, hogy annyira jól átadja a 60-as évek ’fílingjét’, mit jelentett akkor az embereknek ez az újfajta zenei irányzat, hogy szinte visszarepíti a nézőt abba a korszakba, engem annyira hogy én csak táncolva-énekelve-tapsolva tudom végignézni :D

Ahogy a bevezető rész után megszólal az első zene a filmben, már ott elhatároztam, hogy én márpedig visszamegyek valahogy a hatvanas évekbe, kellenek azok a ruhák és a zene, teljesen magamba szívtam a rock’n’roll életérzést. És a legfurcsább az egészben, hogy úgymond unszolni kellett, hogy nézzem meg, kb. 4 hónapig volt nálam, barátnőm adta kölcsön hogy ’Biztos tetszeni fog’.
Amikor leültem megnézni, nem tudtam miről szól, nem olvastam el a hátoldalát, csak annyit tudtam, hogy valami köze van a zenéhez meg valami hajóhoz (a címéből adódóan) illetve volt a dvd borítón egy mondat, ami valahogy így szólt: „Királyok voltak…amíg el nem süllyedtek”. De hát annyira nem is törődtem vele, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívembe zárom majd.

Ez egy egyszerű kis történet pár zeneőrült hapsiról, akik egy rozzant hajóról játszanak rockzenét Nagy-Britanniában, az egész világnak. Aztán hozzájuk verődik egy fiatal srác, Carl, akit az anyja küldött ide miután kirúgták a suliból, hogy egy kis jómodort tanuljon (Hát, szeretném én is, hogy ilyen helyre küldjenek „büntetésképpen”…) A kormánynak persze nem tetszik a kalózrádió és törvénytelenné akarják tenni, persze egy rakás olyan embernek, akinek a zene a mindene, ez nem jelent túl nagy akadályt. Nagyon tetszik, ahogy mutatják a célközönséget is, amire kiválasztottak egy kupac embert, különböző helyszínekről, például kisgyerekek a hálószobában hallgatják, tinilányok a bentlakásos suliban, vagy épp 20as éveikben járó fiatalok a házibuliban. Ahogy ezek az emberek táncolnak a zenére, én sem bírom ülve végignézni, sőt már lassan én is ugyanúgy mozgok, mint a filmben a többiek, persze nyilván azért mert nagyon sokszor láttam már. Ezen kívül a Rockhajó ékes bizonyítéka annak, hogy a zene igenis megszépíti az embert. Habár ők maguk nem gitároznak vagy dobolnak, de mégis ők szolgáltatják a zenét többmillió rajongónak, ezért mindenki oda vissza van értük (beleértve engem is :D), bár önmagukban nem túl attraktívak. És persze, mint manapság egyik filmből sem, ebből se maradhat ki a love-story (sőt, nem is egy), viszont itt mégsem érzi úgy az ember, hogy erről szólt az egész film, vagy ez lenne a lényege. A végét pedig nagyon jól megoldották, vége van a korszaknak, de a zene mégis tovább él. És David Bowie még azokat is a stáblistánál marasztalja (legalábbis egy darabig), akik egyébként nem szokták megvárni.

Úgyhogy azt tudom tanácsolni, hogy aki szereti a rockzenét, mindenképpen nézze meg, mert ezt nem lehet kihagyni! Aki más műfajt szeret, az is megnézheti, de akkor felejtse el mindazt, amit itt áradoztam róla, mert úgy fog járni, mint a nővérem, aki szerint „Nem volt rossz” de nem értette miért csaptam olyan nagy hűhót körülötte, és hogy vagyok képes naponta háromszor is megnézni :)

-Réka-