Zene nélkül mit írok én?

“When we were young we used to say

That you only hear the music when your heart begins to break

Now we are the kids from yesterday…”

(My Chemical Romance – The Kids from Yesterday)

Én így szoktam meg, minden egyes írásomhoz, bejegyzésemhez tartozik egy dal, amit éppen hallgatok, s amelynek a hangulata teljesen átjár írás közben. Egyik dédapám híres tekerőlantos volt, édesanyám már kislány korában is kitűnt az énekkarból a gyönyörű szopránjával, édesapám pedig világéletében gitározott. Még mindig élesen emlékszem arra a késő délutánra, amikor először ültek le ketten a bátyámmal, s apukám próbálta elmagyarázni a bátyámnak, mi is az az akkord. Miközben a testvérem kitartóan, lelkesen szenvedett az ujjai nyújtogatásával, s már mind a tenyere, mind az akusztikus gitár nyaka beleizzadt abba a bizonyos akkordba, apukám megszólalt: „és ugye a legfontosabb dolog, hogy az ember mellett mindig ott van egy vödör jég, amibe időnként úgy szépen belemártja a kezét…” 

Talán ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen elköteleztem magam a zene iránt. Van ez a furcsa dolog, ami nem csak felszabadít, vigasztal, megnyugvást hoz, hanem összehozza az embereket, nevettet, tanít is egyszerre. Mi más képes még erre a világon? Csakis a zene. Én nem tudok gitározni, bár meg kell hagyni, megpróbálkoztam már egy-két akkorddal, nem éneklek olyan szépen, mint anyukám, tekerőlantos meg végképp nem vagyok. Viszont írok. Úgy írok, hogy a zene inspirál, a zene ösztönöz arra, amit mondani, üzenni szeretnék a világnak. Tehát végül is nem hozok szégyent egy ilyen muzikális családra!

Az írással valamikor két és fél éve kezdtem el komolyabban foglalkozni, egy nagyon hideg és nagyon szomorú szilveszter alkalmával. Az év utolsó napjaiban tudtam meg, hogy egy kedves ismerősömnél egy súlyos betegséget diagnosztizáltak. A lány egyidős velem, a zenei ízlésünk, az érdeklődési körünk is hasonló… magyarán hasonlítok rá, és ez volt az a pillanat, amikor hirtelen felfogtam, hogy bárkivel bármikor bármi megtörténhet. Nem számít ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz – az élet szeszélyességének ki vagy téve. Leblokkoltam. Soha nem csináltam hasonlót életemben, de akkor három napig alig tudtam beszélni. A szilveszteri buliról nagyon gyorsan hazamentem, nem bírtam nézni, ahogy az emberek felhőtlenül szórakoznak. Minden újraíródott bennem, mint egy CD-n. Szilveszter este bezárkóztam a szobámba, kinyitottam az ablakot, s engedtem, hogy a hideg levegő átjárja a szobámat, s közben zenét hallgattam. Sosem tudnám elfelejteni, hogy My Chemical Romance-et hallgattam. Akkor kezdett el formálódni bennem a döntés, hogy kezdenem kell valamit magammal, tennem kell valamit ebben az életben, hiszen akármikor vége lehet. Sose tudni. Pár nap múlva megírtam egy novellát, amit természetesen egy MCR dal inspirált, s nagyon büszke voltam magamra. A semmiből alkottam valamit, és ha a világ nem is, de én több lettem ezzel.

Aztán jött a még kegyetlenebb időszak, amikor is három, számomra fontos embert is elvesztettem. Azt vártam magamtól, hogy idegroncs leszek, hogy éjjel-nappal sírni fogok, de nem így lett. Helyette iszonyatos dühöt éreztem. Elegem volt abból, hogy valahol valaki azt képzeli, így játszadozhat az emberéletekkel. Igenis okolni akartam valakit, be szerettem volna mosni neki egy jó nagyot. Meg is tettem, habár a magam módján: amikor a harmadik halálról értesültem, tüntetően felvonultam a szobámba, leültem a gép elé, és elkezdtem írni. Egy könyvet. Hetek óta dédelgettem már magamban az ötleteket, melyekkel tovább tudnám vinni a novellám sztoriját. Életre keltettem egy főhősnőt, aki a tehetetlen dühömből született: 

Helenát.

Miután leírtam az első fejezetet, sokkal megkönnyebbültebbnek éreztem magam. Ez a mai napig így van, ha írok, ha mondatokat formálok, s értelme van a szavaknak, üzenetet tudok átadni velük, mindig jól érzem magam. Ezt a fanfiction íróknak, dalszövegíróknak, publicistáknak biztos nem kell magyaráznom. Sehol sem lennék zene nélkül. A jeleneteket, a karakterek viselkedését mind-mind dallamok, ritmusok, dalszövegek formálják. S nekem mindennél többet ér az, amikor a bátyám először lapozta fel a könyvemet, és kiszúrta az ötödik fejezet alatti Metallica idézetet, s elvigyorodott örömében. Ezek azok az apró dolgok, amiért érdemes élni és alkotni.

-Dora Craiban-