A pók

Minden reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy könnyű dolga lesz. Csak a szokásos szédültséget ne érezte volna, a szomjúságot a zajra; dobogást a puha lépteknek, heves suhogást a hangtalan pokrócnak, fesztelen sóhajt a lámpafényben fürdő linóleumnak. Csendben csukta magára a szoba ajtaját, hogy aki két órával később kezdi a munkát, ne riadjon fel. A szálló még csendes volt, a vendégek aludtak. Nem is sejtették, mennyi teendő várja a hatórást, mire ők a reggelit megkapják.

Minden nap le kellett takarítania a sarkokat, az ablakokat, mert a szorgos pókok éjjel tökéletes munkát végeztek; a takarítónőtől is tökéletes munkát követeltek az eltüntetésükhöz. A tökéletes munka tökéletes mérlege; mit az éjszaka felépít, a nappal lerombolja. A rózsaszín partvis beletolul a fonalszövedékbe és apró percegésekkel elszakítja az erkélyek biztos menedékétől.

Nem vette észre azt a pókot az üveg előtt, majdnem beletáncolt. Ami szörnyű lett volna, mert nagyon tartott ezektől a "vadállatoktól", ahogy ő hívta. Nem tudta meghatározni, mit érez irántuk; iszonyt, undort, félelmet? Amikor hirtelen látott meg egy pókot, ösztönösen húzta magát össze, ha véletlenül ért hozzá egy, akkor a veszélyérzet futott át rajta. A tarkóján indult el, és szétfutott minden sejtjébe. 

Ehhez a pókhoz is majdnem hozzáért, csak az egyensúly; ahogy billent a munka ritmusában egyik lábáról a másikra, mentette meg a szálló lakóit egy hajnali sikolytól. Rémálmaiban gyakran előjöttek a feje mellett leereszkedő, tenyérnyi pókok, s annyira valóságosak voltak, hogy felugrott az ágyból az éjszaka közepén, felkattintotta a villanyt, majd levegő után kapkodva meresztette félálomból bontakozó szemeit, kutatta az értelmét meghazudtoló igazságot a paplan gyűrődéseiben, a párna alatt. De a fenevad csak nem került elő, pedig ő minden ilyen alkalommal tisztán látta a szemhéja mögül is: veszélyben van!

Siklott a karjaiban a partvis, kellemesnek érezte a munkavégzést, vidámnak tűnt, pedig szürke idő volt. Már sokadik napja a héten. Szinte táncolt a munka ritmusában. Sajátos keringővel járta be az egész lépcsőházat a begyakorolt mozdulataival, gyöngyöző hangokkal lépett ajtón ki és ajtón be, a korlát mentén, és kimért, pontos mozdulatokkal simított végig rajta végső csapást mérve ezzel rémálmai főszereplőire.

Habár sem bosszúvágyát nem élte ki, sem örömet nem okozott neki a kötelező jellegű rombolás, sőt! Még sajnálatot is érzett, hogy ő, az óriás alakját öltő Nemezis, kiosztja a végső ítéletet. Milyen alakoskodó viselkedés! Ha maga dönthetne róla, nem pusztítana? Magában bocsánatért fohászkodott és eszébe jutott az indiai bölcsesség, miszerint könnyen kerülhet egyik lélek a másik testébe… Nos ennél szörnyűbbet el sem tudott volna képzelni! Hogy ő szőrös lábakat növesszen, és törzse helyén egy gombóc alakú tartályban hordja mástól bitorolt nedveit, s ilyen alakban csapoljon meg más, hasonló megjelenésű áldozatokat.

Minden csípőrángással és minden csuklóhajlítással közelebb jutott az alsó szintekhez. Itt állandó volt a sötétség, mivel takarékosságból nem világították ki az ablaktalan lépcsőfordulókat. Valahogy a pókok sem szerették teleszőni ezt a részt. Míg ezen mélázott, az üvegajtó mögött megmozdult egy árnyék, amire felkapta a fejét. Ki is lendítette örökmozgónak hitt ritmusából. Egy pillanatra megtorpant.

"Szia!" Így szokta köszönteni az első emeleten a böszme srác minden reggel. Srácnak gondolta, pedig már őszült. Busa tekintetében mégsem volt több értelem, mint egy három éves, gyanakvó, kaján gyereknek. Ma nem köszönt. Sötét arcát csak lassan tolta ki az üvegajtó mögül. Gyanús volt ez a viselkedés, de hát eleddig is így sündörgött a neki tetsző emberek között, szótlanul, vagy túlságosan bőbeszédűen. Amikor nem szólt, az volt az ember érzése, hogy mozdulatok nélkül próbál megközelíteni, felmérni, puhatolódzva, lesekedve. Figyeli, hogy a szembenálló veszélyes-e, vagy épp túlságosan védtelen-e, s ennek fényében burkolózzon tehetetlenségbe, vagy hagyja elhatalmasodni magán az élvezettel és bátorsággal vetekedő birtoklási vágyat, ami rögvest kiült előreugró állkapcsára és beette magát vaskos szemöldöke alá is.

Nem akarta bátorítani, talán csak el akarta űzni azt a félemlítő tekintetet a szeméből egy cseppnyi kedvességgel, ezért ráköszönt: "Szia!" Mire a srác szeméből a vadászó ösztön eloszlott és a helyébe a zavartság költözött. Kissé visszahúzódott és valami emberies lett úrrá nyers reakcióin. Ettől a lány nyugodtabb lett, folytatta ütemes mozgását, az pedig követte a szemével; hálót font a tagjaira, hogy megközelíthesse fénylő belsőjét. Rátekerte tekintetét a csuklójára, a bokájára, a torkára. Ahogy egyre több láthatatlan fonállal szőtte be a takarító lányt, úgy jutott hozzá közelebb és közelebb lassú, valóságos tétovasággal. 

A lépcsőn csattogó fehér papucsokat kezdte elnyelni a sötétség. A sötétségnek mindegy is, hogy a papucsok hangja ti-ti-tá, vagy ti-tá-ti-ti. Elnyeli azokat is, ahogy a gyorsabbat is, a hangosabbat is, a mélyebbet is. Egy fonal a bal lábon, mely elég erős, hogy eltérítsen egy magabiztos léptet.

Nem zuhant nagyot, de a világ sötétebb lett. Egészen sötét. Éppoly sötét, mint a rémálmos, vak éjjeleken. De ki kapcsolja most fel a villanyt? Nem látott semmit. Érezni vélte, hogy a pánik, mint egy nagy fenevad ereszkedik rá fentről, egy vékony fonálon és elkezdi belőle kiszívni az életet.

KÖNYVAJÁNLÓ – Dora Craiban: Helena – Fénytörés

Emlékeztek még a görög mitológiából Szép Helénára, akiért férfiak százai az életüket adtákvolna? Ha igen, akkor jó könyvet vesztek a kezetekbe, ha Dora Craiban írásával találkoztok. S ha itt nem is férfiak százai, de egészen pontosan hét srác adja az életét a lány kegyeiért. De vajon Helenának mi oka volt rá, hogy megölje őket?

Nem más, csak egy kis boszorkányság. Na persze erről Helena mit sem tud, nem is lenne izgalmas a sztori, ha a mi kis boszink már az elején tisztában lenne vele, miért olyan kis vérengző fenevad. De akkor hogyan is derül ki mindez?

Hogy máshogy, minthogy történetünk főhősnője belebotlik élete szerelmébe – pontosabban a srác egy kicsit elgázolja őt. Az esetből természetesen első látásra vonzalom lesz, hiába menekülne Helena az érzelmei elől. De akkor miért nem tudják egymást még megérinteni sem jóképű gázolójával, Jeremyvel? S vajon miért van a srácnak minden éjszaka rémálma, amióta szerelme náluk lakik?

Ilyen, és ezekhez hasonló kérdésekre keresik a választ a fiatalok, miközben a mindig menekülő Helena életében először barátokra és családra lel Jeremy és testvérei körében. Mindeközben mi is megismerhetjük Jetet, Jeremy tizenöt éves öccsét, az örök bohókást; Angelát, Jet szerény és kedves barátját (később barátnőjét), s a szép Delilah-t, aki a fiatalokkal dolgozik egy lemezboltban. Ott van még Jeremy nővérének munkatársa, a fiúba fülig szerelmes Melinda (undok egy lány, nem mondom), és a hirtelen előkerülő ezer éves barátok, Roger és Adrienne. (Roger a személyes kedvencem: a világ egyik legfelelőtlenebb és legőrültebb embere, mégis, nem lehet nem szeretni.) Végezetül pedig ott van a legidősebb Raven-testvér, Jennifer, aki eleinte egyáltalán nem tekinti Helenát családtagnak, de még barátnak sem. Tekintve, hogy egyedül nevelte fel két öccsét, mintegy anyatigrisként védelmezi őket. Nem bízik Helenában, a lányban, aki szinte azonnal meggyógyul, nem érez fájdalmat, s akinek valami furcsa van az egész lényében. 

Mindezt leszámítva azonban boldogan telnek a napok a Raven-házban. Sétálgatások a Pistol folyó partján, zenehallgatás Jeremy szobájában (az egyik kedvenc jelenetem), beszélgetések a kandalló mellett. Persze az élet nem habos torta, semmi sem tökéletes – olyan egyszerű lenne minden, ha Jeremy is csak egy átlagos srác volna… – de szerencsére nem az :) Neki is van egy titka, ami nem is olyan kicsi: egy gyógyító család tagja – olyan gyógyítóké, akik szemkontaktussal gyógyítanak, belelátnak az emberi lélekbe (amit akár befolyásolhatnak is), akik ráolvasásokra képesek. De talán nem is lenne akkora baj Ravenék gyógyító mivolta, ha a boszorkányok és a gyógyítók nem lennének ősellenségek. Miután rájönnek, hogy Helena egy boszi, s Jeremy titka is kiderül, egy igazi Rómeó és Júlia történet veszi kezdetét – bár, ha jól emlékszem, Shakespeare sztorijában Júlia nem akarta kinyírni a történet közepén Rómeót :) S ha a dolgok nem lennének már így is éppen eléggé bonyolultak, ezen események végkifejleteként egy titokzatos harmadik ellenség

is betoppan. S hogy ki ő, és mi lesz a történet vége? Természetesen nem fogom elárulni :)

Mindent összevetve Dora Craiban könyve tehát egy igazi elsőkönyves, romantikus kalandos sztori. Szerettem benne a karaktereket, a helyszíneket, ahol a történet játszódik. Nagyon tetszettek a fejezetek elején található dalszövegek; szerintem ez az ötlet elég egyedi a fiatal írók körében. Néha a szerelmes részek kicsit ömlengősre sikeredtek, s talán a könyv is egy kicsit hosszabb a kelleténél, de úgy gondolom, hogy a pihengetős nyaralásokra vagy télen a kályha mellett üldögélve igazán kellemes kis olvasmány :)

-MisssBee-

Filmajánló - FRIGHT NIGHT RELOADED

A Colin Farrell-rajongók pompomlány-csapata és a rettegés-fanatikusok klánja tudtommal izzadtra izgulta magát az 1985-ös évjáratú Frászkarika című horror-komédia újrájának premierjéig. Mivel jómagam is mindkét célcsoportba bőven beletartozom, szintén elfogultan, bár némileg szorongva vártam a nagy napot. Hülye vagyok, nem kellett volna. Azt kaptam, amire számítottam, sőt, jóval többet.

Engedjétek meg, hogy egy bekezdés erejéig szabadon eresszem a Farrell úrért nyáladzó, mélyre temetett visongó tinilány énemet. Colin olyan, mint a jó bor, ahogy „öregszik” (a szívtiprók ritka fajának képviselői esetében ez a kifejezés azért irtó hülyén hangzik…), egyre… khmmmm… szexisebb férfiállat lesz belőle. Komolyan, már azért megérte megnézni a filmet, hogy pár másodperc erejéig meggusztálhassam a nyitott ingből elővillanó nagyon nyami felsőtestét. A mosolya még mindig überHŰŰŰ, a sármja változatlanul ott van a szeren – úgy összességében bármikor odatartanám az artériáimat az általa megformált vámpírnak. És hé… ez a Jerry egyáltalán nem hasonlít az elődjére…

Nincs itt semmi szarozás, egyből belecsapunk a lecsóba, és csak úgy fröcsög a művér, in medias res egy mészárlás kellős közepébe csöppenünk. Na de kérem, 26 év az technikai fejlődéssel, szép arcú színészcsemeték és nagypályás aktorok kinevelésével, a közönség részéről egyre emelkedő tűréshatárral és perverz forgatókönyvírók dajkálásával töltött 26 kemény év… jogos és okos fogás, hogy egyből elhúzzák a néző orra előtt a mézesmadzagot. A kezdeti hirig után a képernyőre rágyógyult szegény fejemet sokként érte a kertvárosi idill és a helyi gimi hierarchiájának kötelező bemutatása, na de valahogy képbe kell hozni minket, hogy ezúttal Charlie-t a kölyökképű Anton Yelchin alakítja, a bögyös, immáron szöszke barátnő szerepében (a számomra még mindig jellegtelen) Imogen Poots tündököl, a belevaló anyukát pedig Toni Collette hozza tök jópofán. Külön öröm volt Charlie haverjaként viszont látni Christopher Mintz-Plasse nyomi fejét, bár nagyfogú barátunk igen rövid úton elvágja szegény kölyök nyomorult életének vékonyka fonalát. Mert jessssssssz, hamar feltűnik a főgonosz szerepében Colin Farrell – a frissen a szomszédba költözött Jerry konszolidáltan ezermesterkedik Mrs. Brewsternek, de úgy, hogy fél kézzel már tárcsáztam is a számát, hogy igazán megjavíthatná a rendetlenkedő villany-főkapcsolónkat (perszeeeeee, jó kifogás, hogy kedvemre meggusztálhassam a létrán pipiskedő hímördög formás hátsóját). 

De és viszont: a film NEM annyiból áll, hogy a hölgyeknek lehet ájuldozni a szépfiú mosolyától, a skacok meg izgulhatnak a barátnőre és közben azon törhetik a fejüket, hogy egy ilyen bombázó hogy a répába járhat egy ekkora lúzerrel (ezt a kérdést szerintem magában minden néző fel fogja tenni… logikai baki, az amcsi gimikben a dögös bige mindig a hátvéddel/csapatkapitánnyal jár, nem a pattanásait épp hátrahagyó senkivel – na de ez legyen a legnagyobb gondunk). A rendező, Craig Gillespie nem remake-et forgatott, hanem az eredeti anyagot alapul véve, szinte csak a karakterek nevét megtartva gyártott egy abszolút 2011-es vámpíros mozit. Van benne egy Stephanie Meyert cikiző kitekintős poén, amiért bónuszpuszit érdemel a stáb, de kábé ennyi a paródia, most sokkal inkább a horroros szál dominál. Az új Jerry nem várja meg, míg behívják, hogy megcsócsálja a szűzlányok nyakát. Ő sztriptíztáncosokból nassol, és ha nem hívod be… nos nem vacakol, felrobbantja a pecódat, mert akkor nem kell az invitálásig ráncosodnia. Megléptél előle, mert olyan magas mázlifaktorral születtél, hogy csajostól-mamistól megúszod, ha rád omlik a ház? Nem gáz, a vámpír kitartó vadász, az amcsi filmekben szinte kötelező autós üldözés ezzel kipipálva. Bár, azt itt és most kell megjegyeznem, hogy Jerry sziszegős-morgós hisztije némileg aláássa a látványos kollégák szó szerint pofásra sikeredett munkáját… 

Aki ismeri az eredetit, az már biztos elcsodálkozott, hogy „de mi van Peter Vincenttel”? Nos, a figura most egy beszívott-lőtt-fújt, beképzelt, seggfej, ámde nagymenő bűvészként köszön vissza David Tennant abszolválásában. Egyet azért el kell ismernem: szívesen játszanék múzeumosdit a kérójában, lenne ott mit megtapizni! És ha már a „nagy elődöt” emlegettem, akkor el kell mondanom, hogy a diszkós jelenetet hál’istennek megtartották, annyi különbséggel, hogy 1. sokkal pofásabbra és 2. sokkal erotikusabbra sikeredett. Bár lehet, hogy most megint csak a Farrell-fan kacsintott elő belőlem…

Lényeg a lényeg: az amcsi és/vagy vámpíros filmek scriptes bibliájának idevágó passzusa értelmében meg kell menteni a lányt, amire Charlie és a gerincét menet közben valahol megtaláló Vincent olyan felszerelésben érkezett, hogy menten leköptem kávéval a monitort. RÖ-HE-JES. Jahh, kérem, lehet ez volt a vígjáték-szál! Mindenesetre azt azért a díszletes és látványos kollégák számlájára kell írni, hogy a vámpír odúja elég baljóslatúra sikeredett – csupa félhomály, vagy éppen vaksötét zugok, Jerry léptei alatt dübögő-recsegő fapadló, titkos átjárók, beépített börtöncellák, „családi pince”… Az utolsó negyedórába tényleg apait-anyait beleadott mindenki – az újdonsült „kommandósok” lődöznek, karóznak (…zseblámpával cseszik szét a retinádat ………………), Drakula menyasszonya átmegy kurvoidba, Jerry meg előadja a vámpír-keresztapa és a zombigyáros kombinációját. Ez viszont nekem személy szerint külön tetszett, a mai vérszívók már annyira az internetkorszak gyermekei, hogy eszükbe sem jutna sáros földdel összebarmolni a márkás öltönyüket és a Jimmy Choo-jukat… De most komolyan, rettentő kreatív módon csavargatják meg a vén kardfogú tökeit, 400 évnyi tapasztalat ide vagy oda – újabb puszi a stáb hasára. Ugyan a halálhörgést túllihegték, de jár az a nyelves csók a hírónak. A padló szétlődözéséért is, szintén ötletes megoldás volt, úgy érzem, az ijfú Charlie-nak és a megtért bűvésznek van jövője a vérszopó-kifingatás kényes szakmájában. Szóval, összefoglalva. A rendezőre már nem csak a Plasztik szerelem (2007) című munkája miatt fogok emlékezni. A díszletes és látványos stábot illeti a dicséret a gótikusba oltott modern fílingért. A forgatókönyvíróknak a pár nagyonnnhülye és nagyonnnbéna mondatuk ellenére is jár a „mégiscsak pislákol a remény szikrája Hálivúdban” című különdíj. A szereplők megtalálták azt a vékony határvonalat az önirónia és a vérkomoly (hehe…) színészkedés között, ami ebben a műfajban mindenképpen erény. Colin Farrell pedig… hát… ő Colin Farrell. (Hú, de elmés voltam… de ezt a delejes vigyorral megeresztett mondatomat az igaz fanoknak nem kell magyarázni. XP)

Nem azt mondom, hogy ez lesz a következő nagy nyertes a soros Oscar-gálán, sőt még csak azt sem, hogy valami eget rengetően új dolgot tett le az asztalra, parázni meg aztán végképp nem fog tőle senki, mert ennél már edzettebbek vagyunk, mit nekünk egy kis málnaszörp. De a neovampirizmus unalmas kliséitől való megcsömörlésem után én igenis élveztem. Remélem, ezzel más is így lesz.

Ja, és aki rájön, hogy a vámpírok mióta esznek almát, az megkapja a Nyssa-féle békenóbelt.

-Nyssa-

Videók - FOBBrigi youtube csatornája

YouTube-on már régóta néztem különböző videókat, de én csak körülbelül két éve foglalkozom videószerkesztéssel.

Eleinte nehéz volt, nem nagyon értettem, hogy mit merre és hogyan, de végül videós ismerőseim segítségével belejöttem és megtanultam pár trükköt.

Nem volt tervben, hogy én is feltöltöm a videóimat, de végül mégis feltettem őket, hátha megtetszenének valakinek.

Azóta rendszeresen készítek videókat, de még mindig van mit tanulnom.

Sokszor egy-egy zene inspirál új projektekre, de van, hogy más által készített videók adnak ötletet.

Nem tartom magam nagy videósnak, sőt... tudom, hogy vannak ezerszer jobbak nálam. Tisztelem őket, és igyekszem a videóikból tanulni, hogy ne legyenek mindig ugyanolyanok a sajátjaim. Leginkább sorozatokról, filmekről illetve sztárokról készítek videót, de nyitott vagyok mindenre.

Merész vagyok, bármibe belekezdek és a végeredmény alapján döntöm el, hogy érdemes-e feltöltenem egyáltalán.

Mindig jó kedvre derít és ösztönöz, ha valaki hozzászól a videóimhoz, vagy ha ötleteket ad... Még a kritikának is örülök, hisz azokból is lehet tanulni.:)

Célom, hogy minél többen megnézzék a videóim, és hogy bármilyen ízlése is van az nézőnek, elismerje a munkám...

És ki tudja, talán egyszer a kezdő videósok majd tőlem fognak tanulni... elvégre még csak 17 leszek, előttem áll még a lehetőségek tárháza...

FOBBrigi csatornája

FOBBrigi

Könyvajánló - SZEX, VÉR ÉS NEKROMANCIA FELSŐFOKON

Hosszú évek óta ugyanaz a válaszom a „ki a kedvenc íród?” című klasszikus randi-kérdésre: 

Laurell K. Hamilton. Tekintve, hogy immár ki tudja, hányadik alkalommal, de most is épp az Anita Blake, vámpírvadász című sorozatának egyik kötetét nyúzom, gondolom nem lesz meglepő, hogy ezen írás a 48 éves, biológia és irodalom szakot végzett arkansasi anyuka és a természetfölötti lények nagy szakértőjének ingyen reklámja lészen. Azok, akik minden körülmények között ragaszkodnak ahhoz, hogy a realitás talaján térdepeljenek, szerintem inkább még most köszönjenek el békében. Akik viszont nyitottak egy olyan világra, ahol a vámpírok, likantrópok, boszorkányok, nekromanták, zombik, démonok, szellemek, dzsinnek és a mostanában divatos horror-lények egyéb képviselői úgymond a „fényben járnak”, de legalábbis a társadalom „teljes jogú tagjai” (köhömm, na persze, anno a feketéket is ezzel kábították, hogy aztán egy nem is olyan eldugott sikátorban agyonverjék őket…), azok nagyon jó helyen járnak, olvassanak csak tovább. A sorozat nevéből kikövetkeztethető, hogy a főhős egy Anita Blake nevű nőci. A fülszöveget elolvasva megtudjuk, hogy halottkeltő (a gyengébbek kedvéért: zombikat parancsol elő a sírból jó pénzért), bejegyzett vámpírvadász és a rendőrség „szörnyszakértője”. Nagy kaland, mostanában divatnak számít, hogy filigrán, bájos színésznők verik ki még a sz*rt is jól megtermett pasikból, horrorfilmek esetén pedig Jessica Biel óta tudjuk, hogy mezítlábas halandó létére egész jól megállja a helyét Penge mellett, ami a vérszívók aprítását illeti. Bevallom, hogy amikor egy főiskolai csoporttársam ajánlotta a sorozatot (akkor még csak 4 kötet jelent meg magyarul, jelenleg 16-nál tartunk és még jó pár várható), némi fenntartással nyitottam ki a frissen megvásárolt könyvet. Egy rövidnek mondható, kétórás vonatút során viszont magába szippantott az írónő LENYŰGÖZŐ stílusa és hihetetlenül kifacsart fantáziája! Ez az Anita nevű csajszi olyan, amilyen titokban a legtöbb kislány és fiatal nő lenni akar: önálló, kemény, eszméletlenül jó humorú, dögös és veszélyes – igazi bombázó. A körülötte legyeskedő pasik pedig… hát hogy is fogalmazzak… a még magunk előtt is elszántan titkolt vágyaink szobrász-faragta-testű, dögös, csábító, estébé, estébé… megtestesítői. 

Oké, adott tehát egy mélynövésű, de annál nagyobb mellényű, legtöbbször iszonyú dühös és Browning Hi-Power típusú kézifegyverét mindennél többre becsülő Hóhér, meg egy falka bugyirózsaszín álmainkból előszabadult pasi. Ez eddig max. egy Alkonyat-kategóriás gagyi és valami szoftpornó keverékére hajaz. Viszont, hála a rendőrségi szálnak, a mi Anitánk minden kötetben valami nagyon-nagyon véres és a testi épségére igencsak komoly veszélyt jelentő nyomozásban vesz részt olyan tevékenyen, hogy a zsaruk helyében én szaporán szégyellném magam, amiért egy kis seggdugó lekörözi a sokat látott és tanult közegeket. Hamilton kisasszony biosz-diplomájának és a St. Louis-i rendőrséggel való jó viszonyának hála, a helyszínelések és a bűntények részletessége a krimiírás istenségeinek legzseniálisabb munkáit is messze lekörözi – elsőre lécci! senki ne próbáljon semmit fogyasztani olvasás közben, mert ha azok közé az olvasók közé tartoztok, akik lelki szemeik előtt filmként pörgetik a leírt sorokat… hát, nem biztos, hogy megmarad bennetek a kaja.

Tehát van nyilván szerelmi szál (húúúú, de még mennyi!!! – egy idő után majd jegyzetelni kell…), van krimi, és tekintve, hogy a főbb szereplők mégiscsak vámpírok és különböző alakváltók (főleg farkas-, patkány- és leopárdemberek), a történetek csak úgy fulladoznak a mágiától. De a sorozat legnagyobb erénye számomra mégis Anita semmivel össze nem téveszthető humora. Itt van ez a pici, törékeny, csinos nő, aki néha tenyérbe mászóan rámenős tud lenni, ha életek forognak kockán és valami vaskalapos seggfej késlelteti a nyomozást, illetve aki mindig nála legalább 50 kilóval és pár évszázaddal idősebb rosszfiúkkal bombázik össze. Azt várná az ember, hogy csendben előveszi a stukkert és nokedli-szaggatót lyuggat belőlük. Persze meg is teszi, csak előbb hozzájuk vág pár olyan beszólást, hogy az olvasó a földön fetreng a sunyin támadó röhögőgörcstől. Mint említettem, Blake kisasszonynak HIHETETLEN humora van! A leggusztustalanabb helyszínelés, a legzűrösebb érzelmi perpatvar, a legveszélyesebb akciók kellős közepén olyan belső monológokat ereszt meg és/ vagy olyan vicces beköpésekkel lepi meg a többi szereplőt, hogy az már sokszor a szürrealitás határait feszegeti. Szó szerint haláli a csaj.

De hogy némi negatívumot is mondjak már: úgy kb. a nyolcadik könyv tájékán a sorozatban kezd erősen a hardcore szexjelenetek, a szerelmi sokszög és a természetfeletti katyvasz felé tolódni a hangsúly. Megjelennek a szexuális aberrációk, a bántalmazás számtalan olyan formája, amiről egy egészséges lelkivilágú ember normális esetben még csak nem is hallhatott, és a gyilkosságok is egyre embertelenebbekké válnak. A szó minden lehetséges értelmében szörnyetegekkel cimborálunk – és sok esetben nemcsak, hogy megértjük a mozgatórugóikat, bólogatunk az érveléseikre, hanem egyenesen megbarátkozunk velük és urambocsá! megszeretjük őket, a lelki sérüléseikkel, álmaikkal, vágyaikkal, félelmeikkel együtt. És arra leszünk figyelmesek, hogy ha ez az Anita nevű kis méregzsák valós személy lenne, megtiszteltetésnek éreznénk, ha mi is felkerülnénk arra a bizonyos „képes lennék ölni a védelmében”-listára.

Szóval, miért is ajánlom ezt a sorozatot? Mert a manapság divatos vámpíros témát egy egészen új oldaláról közelíti meg: bemutatja, hogy sokszor mi, emberek legalább olyan kegyetlenek tudunk lenni, mint maguk a természetfölötti rosszcsontok – sőt, hogy míg ők többnyire a túlélésért ölnek, a halandók közt vannak, akik szörnyetegeknek születtek. Mert Laurell K. Hamilton bebizonyítja, hogy társadalmunk képmutató, még mindig az előítéletek uralják az életünket, és sokszor teljesen normálisnak tűnő barátaink olyan látens fajgyűlöletet dédelgetnek magukban, hogy Hitler tapsikolva rázna kezet velük. Ajánlom ezeket a könyveket mindenkinek, mert a szereplői élő, lélegző, hús-vér emberek, és hála Anitának, ez a széria megtanít arra, mi az igazi barátság, mit jelent a feltétel nélküli szeretet, mik a valódi értékek, mi az, hogy zsigeri lojalitás – és hogy sosem késő változtatni az életünkön. Megmutatja, hogy az életben soha semmi sem pusztán fekete vagy fehér, hogy minden területen az a kellemetlenül zavaró szürke árnyalat dominál. És nem utolsó sorban az írónő fantasztikusan gazdag képzeletének szövevényes meséit bogozgatva lassan rájövünk arra is, hogy egy sarkaiból teljesen kifordult világban milyen nehéz is embernek maradni a szörnyek között. Ajánlom mindenkinek, aki már tudja, mit jelent élni, harcolni, szeretni és szenvedni. És nem utolsó sorban: nem fél szakítani a konvenciókkal.

-Nyssa-